A kommunizmus áldozatainak idei emléknapját a közszolgálati Duna TV a Szász Attila és Köbli Norbert által írt Örök tél című új, magyar tévéfilmmel zárta. Ha van még olyan magyar film- vagy mozirajongó, akinek esetleg elsőre ez a két név nem mondana semmit, akkor segítségként csak a 2015-ben bemutatott, Mágnás Elzáról szóló Félvilágot, vagy az egy évvel korábbi, Kulka János zseniális alakításával vetített Berni követet említeném, mint a páros közös munkáit. Azaz két olyan negyvenes éveiben járó filmesről van szó, akik a 2010-es években tudásukkal és tehetségükkel a legtöbbet tették és teszik a magyar játékfilmgyártás megújításáért, és körülbelül olyan lehetőségeket teremtettek a magyar színészeknek, mint amit az 1960-as és 1970-es évek generációja szokott emlegetni. Ha pedig azt is hozzáteszem, hogy Köbli Norbert forgatókönyvíróként olyan filmeket is jegyez, mint a Szürke senkik (2016), A Szabadság – Különjárat (2013), A vizsga (2011), akkor azt hiszem, nem lehet csodálkozni azon, hogy a magam részéről nagyon vártam az Örök tél bemutatóját.

Amiről azt hittem, hogy majd a mozikban lesz. Főleg, hogy ezúttal nem tévéjátéknyi hosszúságú film született, hanem egy bő 100 perces alkotás. Ráadásul olyan nevek fémjelzik a filmet, mint Döbrösi Laura, Farkas Franciska, Kurta Niké vagy Orosz Ákos, akik akár az Aranyélet, akár a Sohavégetnemérős miatt a mozival megfertőzendő korosztály érdeklődését is felkeltenék. Miközben Csányi Sándor, Gáspár Tibor vagy éppen Für Anikó az egy generációval idősebbeket vonzaná. Nem bántam, hogy vasárnap este, nem túl közönségbarát időben volt az Örök tél premierje, de őszintén nem értem, miért nem került a mozikba. Mi volt a koncepció?

Vagy még mindig nem hisszük el, hogy a magyar történelem XX. századi, sokáig elhallgatott momentumairól lehet, szabad és kell is játékfilmet forgatni? Esetleg, ha valaki bele mer vágni, akkor azt inkább titkolni és dugdosni kell, mert biztosak lehetünk abban, hogy nem dokumentarista pontosságú, mindenki valós vagy vélt igazságát fogja bemutatni? Netán attól félünk, hogy szentségtörés a nagy történelmi traumákat személyes, emberi oldalról bemutatni, és baj, ha nem hőseink, hanem „csak” túlélőink vannak? Vagy mi a magyarázat arra, hogy ez a film nem kapott nagyobb reklámot, vörös szőnyeges premiert, és kiemelt mozi játszást?

Mondom ezt annak ellenére is, hogy vannak a filmnek hibái. Sőt, a Szász-Köbli páros eddigi leggyengébb munkájának láttam az Örök telet. Elsősorban azért, mert a forgatókönyvhöz, a dialógusokhoz és a történetekhez képest túl hosszú és így vontatott. Vagy sűrűbbre kellett volna írni, vagy ötvenperces tévéfilmre vágni. Másrészt azért, mert – talán hibásan – valami katarzist, feloldást vártam, legalább a hazatérés pillanatára. Nem mondom, hogy az utolsó jelenet, amikor a főhősnő kislánya megjelenik nem ér fel egy borzalmas gyomrossal, amit kár lett volna kihagyni, de ez nem zárta le bennem a filmet. Harmadrészt, bár gyönyörűen lett a fóti filmgyár barakkjaiból havas, hegyvidéki láger, sokkal erősebb látványra számítottam. A bánya, az asszonyok barakkja a lehetőségekhez képes minimalista. És, ami a legjobban fáj: miközben nem elszigetelt esetről szól a történet, nincsenek tömegek, valós vagy virtuális tömegjelenetek. Hogy érzékeljük, nem pár asszony meg férfi egyedi esetéről akar szólni ez a film.

Ami mindezek ellenére nagyon fontos film. Sokszor és sok helyen kellene bemutatni, aztán beszélni róla. Hogy végre ne relativizáljuk el a málenkij robotra hurcoltak történeteit, ne hasonlítgassuk más tragédiákhoz, mert nincs az az értelmetlen halál és szenvedés, amit egy másik értelmetlen halál és szenvedés kiegyenlíthetne. Emberek által működtetett gonosz rendszerek tettek tönkre ártatlan embereket. Magyarországon és Szolnokon is. A Verseghy gimnázium egykori diákjának rendezésében készült Örök tél erről szól, ezért fontos. Az örök tél mindörökre a mién is marad.