2025.08.27. (szerda)

Örüljünk, hogy mégsem

Örüljünk, hogy mégsem

Dátum:

Nekünk már annyira jó dolgunk van, hogy ha újabb sikerekről akarunk beszámolni, akkor ahhoz előbb valamit tönkre kell tenni. Persze, ha jobban belegondolok, nincs ebben semmi új, hiszen mennyi mindent hagytunk már lerohadni, hogy aztán ünnepeljük a felújítását. Így élünk mi itt.

Őszintén örülök, hogy november végén mégsem húzza le a redőnyt a szeptember közepén felújított színházunk, hanem – jelen állás szerint – karácsonyig még lesznek előadások. Azt persze nem tudom, miként lehet egy közel egy milliárd forintos költségvetésű céget úgy vezetni, hogy csak öt nappal a kihirdetett bezárás előtt derül ki, mégis dolgozni kellene tovább. Hogyan egyeztettek a színészek, tervezett a többi dolgozó, mi történt a szükséges beszerzések vagy a marketing terén? Avagy máról-holnapra minden előrántható, mint nyuszi a bűvészkalapból? Netán a szeptemberi nagy takarékossági bejelentés óta mindenki azon ügyködött, hogyan lehetne megúszni színház kinyírását? De hát akkor minek találták ki az egészet? Tényleg úgy tűnik, mintha nekünk már annyira jól menne, hogy a pozitív üzenetekhez előbb valamit tönkre kell tennünk, hogy aztán a kijavításukról, megoldásukról tudjunk kommunikálni.

Őszintén szurkolok annak is, hogy a szolnoki postahálózat felszámolását legalább részben meg lehessen akadályozni. Nem azért, mintha nem gondolnám azt, hogy a jelenlegi, dágványban ragadt, az innovációt bő évtizede elszabotáló Magyar Postára Zrt-re jelen formájában szükség lenne, hanem mert a postai szolgáltatást ugyanolyan alapellátásnak tartom, mint a vizet, a gázt, a csatornát, a köztisztaságot, a gyógyszertárat, az oktatást és sorolhatnám. És mivel a hazai postaszolgáltatást bő egy évtizede nem sikerült racionalizálni, addig, amíg valóban üzleti alapokra helyeződik, mégiscsak kellene postahivatal a Kertvárosban, a Széchenyin, az ipartelepeken. Azon viszont már kínomban kell röhögnöm, amikor a kormánypárti politikusnak tűnő emberek, a kormánypártok intézkedéseinek kijavítására tett nagyon halovány lépéseiket – értsd: volt már valami tárgyalásféle – eszméletlen sikerként próbálják kommunikálni a közösségi felületeken. Hogy Hofit idézzem: „megy a hülyítés”.

És a „hordó nem áll meg”.

Mi lenne, ha valamelyik környék egyetlen virágboltja a rossz üzletpolitikának, az elsumákolt beruházásoknak, a korábbi profit elszórásának köszönhetően csődbe menne és bezárna, ám a környék virágszeretőinek felháborodása nyomán újra ki kellene nyitnia. Az amúgy is egyre csóróbb város pénzéből, mert a virágboltos azt mondaná, csak akkor nyit, ha a város beszáll a rezsibe, meg a ki tudja még mibe. Ez nem az Európai Unió szabályaival, hanem a magyar, józan paraszti ésszel is ellentétes lenne. Ám mi még ezt is sikerként tudjuk ünnepelni, legalábbis, ha posták megmentéséről van szó.

Tényleg nem tudtam mire vélni azt a posztot, ami annak örült, hogy „szabadon folyhat a Tisza”, de tudom, velem van a hiba. Ugyanakkor már tényleg arra készülök, hogy a cukor, a liszt, a 95-ös benzin eltűnése után, amikor majd rádöbbenünk, hogy a piacgazdaság nem így működik, akkor megjelennek az ünnepi posztok, kérdezőktől távol tartott sajtótájékoztatókról szóló riportok, hogy újra van elegendő cukor, liszt, benzin. Vessenek meg érte, de esküszöm, kihagynám ezeket az örömünnepeket, mert nekem az is pont elég lenne, ha tényleg megpróbálnánk előre menni, nemhogy fejlődni, de legalább nem lemaradni. Persze nem a propaganda szintjén. Mert könnyen előfordulhat, hogy sikereink elhomályosítják az éleslátásunkat.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Rezsi és covid

A tavasznak van egy visszatérő momentuma felénk. A közműszolgáltatók ilyenkor olvassák le a mérőórákat, és mivel havi átalányt fizetünk, ebben az időszakban érkeznek a túlfogyasztás kiegyenlítéséről a számlák. Idén ezt úgy is megfogalmazhatnám, hogy most fizettem meg a vírus pluszköltségeit.

Versenyhátrány

Tegnap egy Szolnokon gyártott új, intercity kocsiban valaki rágyújtott a vécében, ami beindította a vagon riasztóját. És azt negyven kilométeren át nem lehetett kikapcsolni, sőt a végére az ajtók is felmondták a szolgálatot. Mindennaposak az egyre bosszantóbb vasúti kalandjaim.

Tíz kicsi kuka

Egy pillanatig sem gondolom, hogy Szolnokon bárminek is azért kellene megváltoznia, mert a blogSzolnok írt róla. Az azonban érthetetlen, hogy ha a Szapáry utcát tele tudják pakolni undorító, új kukákkal, az évtizedek óta ott pusztuló kővirágtartók miért nem tűnnek el.

Szolnok felfedezése

Amikor tizennyolc nem Szolnokon töltött év után mostanában találkozok valakivel, és elmondom, visszaköltöztünk, az a minimum, hogy kétségbe vonja szellemi képességeinket.