Néhány héttel ezelőtt az egyik fővárossal foglalkozó blogon komoly vita alakult ki arról, hol is található Budapest legrégebbi plakátja, pontosabban annak még olvasható maradványa. Őszintén mondom, szórakoztató volt látni, hogy az ötvenes-hatvanas évekből mi minden maradt a város egy-két védettebb falfelületén. Tehát állhatnánk úgy is a plakátolás kérdéséhez, mint a város múltjának egy fontos, talán még őrzendő darabjához is. Ha nem kellene mindjárt hozzátennünk, hogy a régi fővárosi plakátok közül egy sem volt engedély nélkül kihelyezett vadplakát.

Persze a vadplakátokat tekinthetnénk alternatív – a szakmában BTL-nek nevezett – reklámoknak is. Már, ha lenne bennük bármilyen kreatív ötlet, és a kihelyezőket nem kizárólag az vezérelné, hogy a szükséges reklámot a lehető legolcsóbban ússzák meg. Érzik ezek az „üzletemberek”, hogy a közönséget, a lehetséges vásárlókat valahogy meg kellene fogni. Mi meg akár azt is hajlandóak vagyunk megérteni, hogy ebben a nem éppen vállalkozások aranykorának tekinthető időszakban mindenki a költségei optimalizálására törekszik. Sőt, még azt is belátjuk, hogy a közterületi reklámfelületek általában megfizethetetlenek és nem a kicsiknek valók. Mégis azt kellene mondani, hogy ez így nem jó.

Persze nehéz meghúzni a tiltandó és a tűrendő utcai hirdetések között a határt. Főleg egy olyan városban, ahol a fitneszguru új üzletétnek hirdetéséhez pillanatok alatt lehet engedélyeztetni és kihelyezni ormótlan, városképet és közlekedést zavaró hirdetőtáblákat. Arról nem is beszélve, hogy ha nincs következetesség, akkor – ahogy azt mostanában látjuk – a vadplakátolókkal könnyen elszalad a ló, és olykor szobrok vagy az új gyaloghíd is áldozatául esik a meggondolatlan ragasztásnak.

Ki kellene mondani, hogy mit szabad és mit nem. Mert ugye az nem megy, hogy egy-egy hétvégi buli plakátjaival tele lehet szórni a várost büntetlenül, egy meditációs tréning szervezői is zavartalanul hirdethetnek így, egy kezdő vállalkozó meg nem.

A magam részéről egyébként azt támogatnám, hogy vadplakátolni mindenkinek tilos. Igaz, néhány egykori hirdetőtáblát rendbe hozatnék – és újakat is beállíttatnék forgalmas helyeken -, amelyekre kulturális rendezvények, nonprofit szervezetek plakátjai kikerülhetnének. Minden más helyre, illegálisan kihelyezett hirdetés viszont keményen megtorolnék.

Még akkor is, ha ez macerás dolog. Először is megfelelő helyi szabályozás kell hozzá. Másodszor komoly szándék, amit nem lehet felhígítani haverok telefonjaival. Harmadszor pedig rendíthetetlen közterületesek, akik az előző két szükséglet biztonságában tehetik a dolgukat. És mondjuk a fára rajzszöggel plakátoló PC-dokit – akinek a telefonszáma a fecniken olvasható – előveszik, és úgy megbüntetik, hogy a vállalkozástól is elmegy a kedve.