"Úgy is mondhatnám, hogy én vagyok az utca hírmondója." Mit szólna Lópici Gáspár, ha látná, mivé vált a szakmája? Vagy a Vadliba őrsnek örömmel nyilatkozna arról is, hogy a szolnoki Baross utcán még olyan plakátokra is bukkanhat az újak alatt, amiket még az ő idejében ragasztottak ki? Nem olcsó ilyen helyekre plakátokat kihelyezni. A profitráta azonban nem engedi, hogy időnként letakarítsák a hirdetőoszlopokat. Persze, ha nincs a városházán senki, akinek ez bántaná a szépérzékét, és merne szólni is a gazdának, akkor maradnak a "plakátmagányban ázó éjjelek" - és nappalok.

Nem, nem minden Mercedes tulajdonos parkol úgy, hogy elállja a járdát. Nem, nem minden terepjáró vagy 20+ milliós piaci értékű autó szériafelszerelése a "nekem ezt is lehet" hozzáállás. Nem, nem mindenki hágja át a szabályokat csak azért, mert siet. Nem, nem mindenki gondolja azt, hogy ő mindent és mindenhol megtehet, mert úgyis megússza. Nem, nem minden városban olyan a közlekedési morál, mint Szolnokon. Nem, nem szabad általánosítani azért, mert mi sokszor találkozunk ilyesmivel. Ne általánosítsunk, csak fogadjuk el, nekünk ez jutott! Fogadjuk el?

A Balaton északi partján, Ábrahámhegyen - meg még néhány helyen - volt egykor a Szolnok Megyei Tanácsnak egy üdülője. Gondolom, sok gyerek, azt meg tudom, hogy sok idős otthonban élő nyugdíjas tölthetett itt néhány felejthetetlen napot. Hogy legutóbb mikor, gőzöm sincs. Idén viszont biztosan nem, hiszen jelenleg az üdülőben - amit lehet, hogy mára privatizáltak - a gaz az úr.

Még nincs 12 éves a Tiszavirág gyaloghídra felvezető kerékpáros rámpa, de már rosszabb állapotban van, mint a rómaiak útjai a kétezer évvel későbbi feltárások idején. De mit adtak nekünk a rómaiak? És mit hagyunk mi az utánunk jövőkre, ha egy ilyen építmény nem bírt ki 12 évet. Legalább a kivitelezők dicsőségfalára írjuk fel, hogy Szolnokon mi maradt utánuk! Ha már számonkérni nem lehet.