Harminc évvel ezelőtt elolvadtam volna attól a sok nyugati autócsodától, amit a hétvégén felvonultattak a VII. Közép-Tisza Vidéki Veterán Jármű Találkozón. Akkoriban mit nem adtam volna azért, ha a már a nyolcvanas években is korosnak számító Mercedesek vagy BMW-k valamelyikébe beülhetek. Az amerikai Ford és Cadillac pedig olyan járgánynak számított, amiknek a feltűnése elképzelhetetlen volt nemcsak Szolnokon, de talán még a nyugati határszélen vagy a Balatonnál is. Aki élt már akkor, az megerősít, hogy a tucat Ladák, Trabantok és Skodák senkit nem érdekeltek, ha az úton egy ritkán látható, nem szocialista relációból érkezett autó gurult.
Ez alól nálam csak egy kivétel volt, mégpedig a Csehszlovák autóipar ritka remeke, a kétajtós, Skoda cupé. Ha jól emlékszem, nemcsak az a kanári sárga változat létezett belőle, amit most is lehetett látni a Tiszai hajósok terén, de talán fehéret, kéket és korál pirosat is gyártottak. Gyerekként nem értettem, hogy a Merkúr gépkocsi sorszámai között ez a modell miért nincs feltüntetve. Ezért a Skoda sportváltozata számomra egy olyan szocialista autó volt, ami inkább számított nyugatinak, sem mint keletinek. Általában sportolók, művészek és egyéb bohémek jártak ilyennel. Mint például Kobajasi, aki onnan kapta a becenevét, hogy egy átmulatott éjszakán inkább megvette a prímás hegedűjét, csak az már ne húzza a fülébe.
A veterán csodák között nézelődve újra be kellett ismernem, hogy alaposan túl a gyerekkoron, már nem a nyugati verdák hoznak lázba. Persze gyönyörű volt a régi kis Topolino, a hatvanéves BMW, az általam eddig soha nem látott Renault. De hol vannak ezekhez képest azok a matuzsálemek, amelyek három-négy évtizede a mindennapjaimat jelentették.
Igen, szerintem gyönyörű a régi ezerkettes, aminek még babás lökhárítója van. Nekünk is ilyen volt, igaz nem sárgában, hanem vajszínűben. Imádtam. Legalább annyira, mint amennyire a Zsiguliból megvetettem a románok béna Daciáját, amit azonban ezen a hétvégén már szépnek láttam. Mennyi rohangált ezekből a nyolcvanas években Szolnokon. Amikor beindultak a magán taxik, és a nagy Szovjetunió Ladáira már 5-6 évet kellett várni, Daciákkal telt meg a vasútállomás előtti droszt is. Sőt, ami addig elképzelhetetlen volt, a Volgák és Polski Fiatok mellett az egyébként világos és kényelmes, csak éppen katasztrofálisan összeszerel Daciák is megjelentek az állami autóparkban.
Irigylem és tisztelem azokat, akik gyerekkorom autóinak egy-egy példányát szakértelemmel őrizgetik, és olykor megmutatják nekem is.
Ezért szeretem az immár hagyományos, május végi szolnoki veterán találkozót, amire persze mindig elvárásokkal indulok. Most például nagyon vártam, hogy kint lesz a szolnoki rendőr Zsiguli vagy a tavaly már látott parancsnoki Gaz. Sajnos nem voltak. De semmi baj, mert ismét láthattam a zöld Zuk-ot, gyerekkorom zöldségeseinek és egyéb kiskereskedőinek kedvencét. Na és a fehér Zapit, a szolnoki veterán autók számomra legikonikusabb darabját. Amilyen nagyapán első autója is volt UZ-s rendszámmal. És amivel a nyolcvanas évek közepén diszkózni jártunk nagybátyámmal. De a tetőcsomagtartón hangfalakkal, a hátsó ülésen színes tévével, a nagy magyar éjszakában megesett kalandok már egy másik történet.