A Szolnoki Galériában látható, elsőre meglehetősen furcsa képek mindegyike legalább két alkotótól származik. Az egyik neve el is olvasható a képek melletti feliratokon, a műalkotások címei felett. A másikról viszont semmit sem tudunk. Nem azért, mintha az alkotót valamiféle művészi szemérmesség vezette volna, vagy az idő távlatából kibogozhatatlanná vált az aláírása. Nem, a képekkel először dolgozó festők egyáltalán nem szeretnék, ha kiderülne kilétük. Ugyanis ők abban érdekeltek, hogy képeiket mások alkotásainak higgye a vásárlóközönség és lehetőleg a szakemberek is. Ám a hamisítványok esetében ez nem mindig sikerül. És nemcsak azért, amiért az akasztói juhász megbukott az Utolsó vacsorával – mint emlékezetes, azon csúszott el, hogy a Milánóból elmozdíthatatlan kép állítólagos megvásárlása után visszaigényelte itthon az áfa-t -, hanem mert a honi műtárgykereskedői és múzeumi szakma jelentős rész elképesztően felkészült, becsületes és nem érdekelt a piac és a múzeumok szeméttel való megtöltésében.
A magángyűjtői kapzsiság vagy a nyilvánosságtól való félelem persze virágzóan életben tartja a műtárgyhamisítói piacot. Ahol többségében nem kontárok az alkotók, hanem egész tehetséges művészek, akik olykor nemcsak a laikust megtévesztő módon másolnak, illetve állítanak elő neves, ezért drágán eladható festőknek tulajdonítható képeket.
Olyanokat például, mint amelyek Nagy T. Katalin művészettörténésznek köszönhetően most a Szolnoki Galériában láthatók. Igaz, nem a hamisító által megálmodott módon. Ugyanis Nagy T. Katalinnak zseniális ötlete támadt egy szűk évtizeddel ezelőtt. A nyilvánvalóan hamis képeket nem megsemmisíttette, hanem odaadta kortárs magyar művészeknek azzal a kéréssel, hogy a maguk módján gondolják azokat tovább, egészítsék ki, alakítsák át őket. Az eredmény pedig a legtöbb esetben zseniális és szórakoztató lett, sőt, meg merem kockáztatni, a legális piacon is értékes.
Az emeleten található például néhány átdolgozott Kádár Béla hamisítvány – ékszerekkel illetve síppal és lánccal kiegészítve -, amelyeket az alap és a plusz ötlet miatt is szívesen hazavinnék. Ugyanez vonatkozik az Aba-Novák vagy a Csók István hamisítványokból készült új alkotásokra is, de azt hiszem, az ef Zámbó vagy a Szurcsik által fazonigazított képeket meg a beavatkozó művészek neve miatt érdemes számon tartani. Ugyanakkor bármelyik átalakított képet ki lehetne emelni, mert mind tele van ötlettel, játékkal és vidámsággal. Őszintén mondom, hogy ennél nevettetőbb képzőművészeti kiállítást talán még soha nem láttam. Ráadásul a képek többsége olyan, hogy a fazonigazító művész poénja, beavatkozása első ránézésre nem is tűnik fel. Kell néhány pillanat, hogy rájöjjön az ember a hamisítvány és a kortárs művészet találkozására, vagy éppen a beavatkozás és az „eredeti” kép összefüggéseire.
Az augusztus 30-áig még látogatható kiállítás a legjobb értelemben vett, tökéletes nyári limonádé. Könnyed és szórakoztató. Ugyanakkor, mint a legkiválóbb limonádékban benne van az ötlet, az elhivatottság és a szeretet. Kár kihagyni.