A Tiszaparti sétány Vízirendőrség előtti kőpárkányát néhány szellemileg segítségre szoruló fiatal, hetek óta játszótérnek, üzenő füzetnek, visszamaradt kreativitásuk kiélésére használja. Azaz fekete tollakkal akkurátusan rajzolnak és írnak a kőre, és mivel korábbi műveiket nem tudják letakarítani, újabb és újabb tiszta részeket mocskolnak össze. A november 19-én megörökített állapotok december 7-ére nemhogy javultak volna, de meredeken romlanak. Ha ebben az ütemben dolgoznak a fiatalok, akkor mire kitavaszodik, már a belvárosi Tisza-hídnál fognak firkálni.
Mivel a focihoz, a politikához és az oktatáshoz születésénél fogva mindenki ért ebben az országban, nem nagyon szeretnék elmerülni az alkotók nevelésének problematikájában. Az ugyanis nem kérdés, hogy a közösségi tulajdonhoz és a rongáláshoz való, az alapvető emberi együttélés szabályaiból levezethető minimális normákban sem otthon, sem az iskoláikban nem mélyültek el. Ami persze nem mentesíti őket az alól, hogy ezeket a kérdéseket valaki ismét elmagyarázza, és egy életre megértesse velük.
Amihez persze előbb személyes kontaktust kellene kialakítani a fiatalokkal. Ami talán nem lenne olyan nehéz, ha lenne erre szándék.
Tudom, hogy a Vízirendőrség feladatai elsősorban a vizeinkhez kötődik. De ha nem elvárás, hogy legalább a székházuk előtt meg tudják akadályozni a rongálást, akkor valaki adja már parancsba a szolgálatban lévőknek, hogy a Tiszaparti sétány mellvédje vízügyi műtárgy, tehát a megvédése egy vízirendőrnek feladata. Már csak a mundér becsülete miatt is. Mert egyszerűen vicc, hogy az ablakaikkal szemben lehet hónapok óta összemocskolni a kőpárkányt. Csak a statisztika kedvéért, nem néznének ki az ablakon, hátha sikerül egy bűnelkövetőt elkapni, ami az év végi kimutatásban csinosan mutatna?
De nem akarom csak az egyenruhás állományt cikizni. Főleg, hogy hétfőn este két városi őr – nem tudom, minek minősülnek a parkokban cirkáló, narancssárga mellényes, biztonsági őrre emlékeztető alakok – támasztotta a mellvédet ott, ahol a legjobban össze van firkálva. A Tiszaparti felől meg újabb három kolléga közeledett. Fontos a teljes foglalkoztatottság, de ha már adóforintokat áldozunk erre a nemes eszmére, talán valami eredményt is lehetne produkálni. Különben kénytelen vagyok azt hinni rosszindulatúan, hogy egy kis firkálás még belefér.
Elővehetném a vízügyeseket, a városgondnokságot – ha van ilyen -, az éber közterületeseket, de érdeklődhetnék a közeli tanintézmény hozzáállásáról is. Ők vajon mit mondanak a diákjaiknak? Mert azt nem hiszem el, hogy ez a mocsok csak nekem tűnik fel. Egyszer nem kérdezik meg, hogy gyerekek, nem tudjátok, ki az a Sziráki Dominik, Hanna és Ciki, Bianka meg Ádám, esetleg Takaró.
Persze, le lehet mosni a firkákat. (Mondjuk, nem igazán értem, bő egy hónapja ez miért nem jutott még senkinek az eszébe. Tényleg csak engem zavar? Vagy csak én járok arra?) Ám a lemosással csak azt üzennénk a neveléshiányos srácoknak, hogy ti romboljatok, mi javítunk, ez a világ rendje. Vagy azt, hogy a rendőrség szeme láttára is lehettek károkozók, majd a felnőttek szemet hunynak vagy elsikálják az ügyet. Netán, ha felnőttök, ti is lehettek különböző állásokban, nem az lesz a dolgotok, hogy a közöset megvédjétek, hiszen a közöst a közösből majd rendbe tesszük.
Remek alternatívák. Állítsunk emléktáblát a szégyenünknek! A mellvéden. Amíg van egy kis hely.
(A fotók november 19-én készültek. De készülhettek volna december 7-én is!)