Szolnok a második világháború előtti lélekszámát nagyjából az ötvenes évek második felére érte el. De már akkor is nyilvánvaló volt, hogy a folytatódó iparfejlesztés, a környékbeli falusi életet alapjaiban átalakító téeszesítés, valamint Szolnok oktatási és szolgáltatási központ jellegének a fejlődése miatt a város lakossága tovább fog emelkedni. Nem a természetes szaporodás, hanem a beköltözések miatt, ami nemcsak a környező településekről történt, de távolabbi megyék is érezhették Szolnok szívóhatását. Nem véletlen például, hogy a Tisza és a Zagyva torkolatban a hatvanas évek legelején felépült a két olajosház, hiszen az alföldi szénhidrogén kitermelés fejlesztése szakembereket követelt, őket pedig akkoriban (is) leginkább megfelelő lakásokkal lehetett a városba csábírtani. (Fotó: Szolnokterv archívum)

Szolnok hatvanas-hetvenesévekbeli története tulajdonképpen a lakásfejlesztések mentén is elmesélhető, és ha kezdő és végpontot akarunk kijelölni ehhez, akkor az imént említett olajosházak mellett a húsz évvel később átadott Árkád adható meg korszakhatárként. A kettő között ugyanis mintegy 30-40 ezer embernek teremtettek új otthont a városban. Az első fejlesztési terület a Zagyván túli városrész volt, ahol a korábbi, szerényebb építkezések után a hatvanas évek elején kapcsolt magasabb fokozatba a lakótelepberuházás. Tulajdonképpen a hetvenes évek elejéig elkészül a sokak által Vosztoknak nevezett, a valóságban 1966 ősze óta Tallinnról elnevezett városrész. Ez Szolnok első, klasszikus lakótelepe, ahol a házak között már iskola, óvoda, bölcsőde, boltok és szolgáltatóházak, sőt mozi is épült, és ahol mintegy ötezer ember talált otthonra. (Fotó: Fortepan)

Kevesen tekintenek önálló lakótelepként a szolnoki vasútállomás előterére, pedig a József Attila és Bajcsy, valamint a Thököly út és a két felüljáró közötti sínek által határolt háromszögben a hatvanas évek eleje és a nyolcvanas évek eleje között egy új városrész jött létre. Ezt alapvetően az különböztette meg a Tallinntól, hogy míg ott „zöldmezős” beruházásként lehetett építkezni, itt szanálni kellett, azaz régi utcák és házak tűntek el. A Jubileumi tér környéki „lakótelep” építése természetesen nem volt annyira egységes sem, mint a Tallinné vagy a későbbieké, de ezt csak a technológia és a tervek folyamatosan változása indokolta. A Bálvány utcai első szövetkezeti házaktól kezdődően, a Mátyás király és a Thököly úti szalagházakon keresztül, szépen jutunk el a Jubileumi teret övező panelekig, és a beruházást – kis túlzással – lezáró 24 emeletesig. Miközben az oktatási intézmények, az üzlethálózat, de még a művelődés színterének fejlesztése is ugyanúgy zajlott, mint a sokkal zártabb és egységesebb lakótelepeken. (Fotó: Dombi Gábor gyűjteménye)

Szolnok első panellakótelepe is ebben az időszakban nőtt ki a földből. A Ságvári körúti sztálinbarokk szalagházak, a Zagyva és a Kossuth utca által közrefogott területre vonatkozóan természetesen grandiózusabb tervek voltak, mint ami végül sikerült, de az elkészült 14 paneltömb így is mintegy ötezer szolnokinak lett az otthona a hetvenes évek közepéig. És bár a tabáni szálloda, a Pólya Tibor út menti panelek, a Zagyva parti pontházak, a mélygarázsos piac, a Sólyom utcai újabb általános iskola, sőt az emeletes garázsok nem épültek meg, Szolnok Tabánnak és Katonavárosnak nevezett városrészeit lényegében eltüntette ez a beruházás. Ami majd a 900 éves évforduló kapcsán számtalan olyan egységet kap – Domus, Szövetség, főiskola -, amelyeket amúgy is fel kellett volna építeni, de jobban hangzott az átadásukat a jubileumhoz kapcsolni. (Fotó: Pápainé Zsuzsa archívuma)

A későbbi Széchenyi lakótelep helyének a keresése már a hatvanas években elindult, és a mai helyszín mellett felmerült a Tallinn városrész és a vasúti töltés közötti terület éppúgy, mint a Holt-Tisza Kertvárossal szembeni partja, illetve Szandaszőlős is. Végül a Kisgyep fejlesztés indult el a hetvenes évek elején, ahol jó pár évig a megfelelő talaj előkészítése és a közművek kialakítása zajlott. A lakásépítés tulajdonképpen csak 1976 tavaszán indult el, az első lakók pedig 1977-ben kezdhettek kiköltözni a város szélére, ahol végül messze nem azt a tervet valósították meg, mint amit eredetileg papírra vetettek. Ráadásul a sok zökkenővel, pénztelenséggel és kényszermegoldásokkal tarkított fejlesztés már a hanyatló Kádár-korra, azaz a nyolcvanas évekre esett. (Fotó: ismeretlen)

A Kádár-kor első két évtizedében indult és terjed el Szolnokon az önálló társasházépítés, aminek nyomait a belváros szinte minden mellékutcája őrzi. Ezeket az építkezéseket kezdetben a vállalatok társadalmi szervezetei fogták össze, majd a hetvenes években már önerős szerveződéseknek is találni nyomát. Az időszak „otthonteremtési emlékei” az úgynevezett KISZ-házak (pl. Kulcs utca) és az a kísérleti lakótelep is, ami az Abonyi út mögött valósult meg a hetvenes években. Szolnok addigi utcaszerkezetére és korábbi városképére legalább ekkora hatással voltak a kor „szörnyszülöttjei”, a mindenhol felbukkanó garázssorok, amelyeket sokszor a korábbi belvárosi szérűskertek helyére telepítettek. De, ha már Kádár-kori otthonteremtésről beszélünk, érdemes megemlíteni az önerős építkezések felfutását, ami nemcsak Szandaszőlőst, de a Scheftsik telepet és környékét is alaposan átalakította. (Fotó: Műszaki Tervezés folyóirat)

A hatvanas-hetvenesévek szolnoki változásai természetesen nemcsak az otthonok, de például a Kossuth tér átépítése vagy az új városközpont fejlesztése, sőt, a vasútállomás mintegy két évtizedes fejlesztése mentén is elmesélhető. Amire az Élő blogSzolnok Anno március 24-ei előadásán kísérletet is teszek sok fotóval, képeslappal és térképpel illusztrálva.