Kezdem először mindazzal, amit meg kell bocsájtanom a Tiszamenti Vegyiművek – ma már Bige Holding – hatvanéves történetét bemutató, szépnek szánt, de kivitelében giccsesre sikeredett könyvnek. Ilyen a fényes, drága műnyomópapír, ami ráadásul nem is egyforma minden oldalnál. Ez maximum egy escort-szerviz kiajánlója esetében tolerálható, egy hullámvölgyeket megjárt cég esetében felesleges. A rengeteg régi és mai fotó képaláírás nélküli közlése. Csak olyan kiadványban fordulhatna elő, amely négy-öt olyan bennfentesnek készült, akik az adott témáról mindent tudnak. Bizonyos szavak – például Tulajdonos – nagybetűvel írása indokolatlanul, mondat közepén. Ez olykor már nevetséges, a felbukkanó, tudálékos körmondatok használata pedig sajnálatos. Az Arcképcsarnok fejezetben a régi, jelentős munkatársak helyett többségében a 2011-ben éppen aktuális vezetőség bemutatása. Az egész vállalkozással szemben méltatlan, mert a legrosszabb céges brossura szintjére rántja a könyvet.
Mindezeket még akkor is le kell írni, ha tudom: egy milliárdos tulajdonában lévő magáncég finanszírozásában jelent meg ez a könyv. Azaz, akár azt is mondhatnák, hogy a saját pénzükből azt csinálnak, amit akarnak. De lássuk be: bő száz éve, a felső tízezer körében nem ez volt a mentalitás, amihez talán nemcsak a szavak szintjén lenne érdemes visszatalálni.
Mindezek ellenére nagyon örülök, hogy ezt a két évvel ezelőtt megjelent, album méretű könyvet végre sikerült egy antikváriumban megszereznem. Mert amellett, hogy elég alapos képet nyújt a vegyipar technológiai hátteréről, a szolnokiak többsége által pedig csak vegyiként, vagy vegyiművekként emlegetett gyárat teljesen más megvilágításba helyezi. Kérem, ne az egykori dolgozók kommentteljék a következő megjegyzéseimet! Számomra igazi újdonság, hogy ez az egykor hatalmas gyár tulajdonképpen nem is egy gyár volt. A szolnoki TVM nemcsak műtrágyát és mosóport gyártott, de például festéket, mindenféle ipari alapanyagot, ráadásul sok mindent nem is egyetlen üzemben. Őszintén mondom, hogy e könyv hatására teljesen megváltozott bennem a TVM-ről eddig élő kép. Sőt, most már kicsit szégyellem is, hogy számomra eddig ez a gyár egy volt a többi szolnoki között. Lehet, hogy túlzás, de az olvasottak alapján nekem most már úgy tűnik, egykor a Vegyiművek volt a szolnoki ipar koronagyémántja.
Aminek a története a város múltjának fontos része. Ugyanis miután eldőlt, hogy nem Martfűn, hanem Szolnokon épül fel az új vegyi üzem, a várostól 6 kilométerre, lényegében a szántóföldön láttak munkához. Aminek az eredménye pár évnyi fejetlenség és pazarlás volt, hogy aztán jöjjön az ötvenes években egy szakember – mert ilyen is előfordult -, aki gatyába rázta a gyárat, amelyik pár év alatt többszörösére emelte a profitját. Ahol az ötvenes évek közepétől komoly szociális-jóléti beruházások történtek. Sőt – és ennek leírása miatt tényleg tisztelem a szerzőket és a szerkesztőt – később azért vásároltak két autóbuszt, hogy a brigádmozgalomban résztvevő dolgozók az országot és Európát járhassák. Ez ugyanis éppúgy a múltunk része, mint hogy 1956-ban itt még hat nappal a forradalom kitörése után is folyt a termelés, és a munkások közösen döntöttek a víztorony tetején lévő vörös csillag leszereléséről, nehogy emiatt essen baja a gyárnak.
Ezek azok az apróságok, amik miatt a könyv összes hibáját meg tudom bocsájtani. És bár sírok, hogy a Kádár gyárlátogatását ábrázoló fotó nincs datálva, a városfejlesztési szempontból fontos beruházásoknak csak egy rövidke fejezet jut, tényleg örömmel forgattam ezt a könyvet. Amit persze csak az tud értékelni, aki nem csóválja mosolyogva a fejét azon, hogy valakinek egy ilyen évekkel ezelőtt megjelent könyv is örömet tud okozni.