2025.08.27. (szerda)

Szia, szevasz, ki vagy?

Szia, szevasz, ki vagy?

Dátum:

Igényes ruhaüzlet Szolnokon. Nézelődünk, válogatunk. "Segíthetek?" Kérdezi az eladó. Amiből még nem derül ki, hogy nektek vagy önöknek. Aztán a távozásnál ez is eldől. "Sziasztok". Visszanézek, kattognak agyam kerekei. Honnan ismerjük egymást? Ja, sehonnan. Csak menő a tegezés.

(Nyári ismétlés: Ez a cikk 2017. február 22-én jelent meg először.)

Nehezen tudom elképzelni, hogy bő három évtizeddel ezelőtt, mondjuk nyári munkán, összefutva akár a történelem-, akár a magyartanáraimmal, vagy egy másik iskola bármilyen korú pedagógusával, egyáltalán egy ismeretlen felnőttel, lett volna bátorságom letegezni őket. Emlékszem, érettségi után is mennyire kínosan éreztem magam, amikor egykori tanáraim, akik valóban csak pár évvel, vagy maximum egy évtizeddel voltak idősebbek nálam, nemcsak felajánlották, de meg is követelték a tegeződést. Hivatkozva a nem szeretett, rossz emlékű csendőrpertura. Így visszagondolva képtelen vagyok a szocializmussal, a Kádár-korral vagy bárminemű eszmékkel összekötni azt a fajta „maradiságot”, „konzervatív” gondolkodást, hogy az idősebbeket – legyen szó néhány évről vagy megállapíthatatlan korkülönbségről -, és az ismeretleneket, no meg főleg e két halmazba tartozó hölgyeket, eszembe nem jutott volna tegezni, sziázni.

Nem áltatnám magam azzal, hogy jól tartom magam, fiatalos a fizimiskám meg az öltözködésem, ezért bárkit könnyedén megtévesztenék a korommal. Ennek ellenére a legtöbb vendéglátóipari egységben sziával köszöntenek, és tegeződve érdeklődnek arról, mit hozzanak. Miként a boltok nagy részében is ez a divat. Egy ideig tényleg komolyan elgondolkodtam ilyenkor, hogy az illető hölgyet, urat honnan ismerhetem. Tanítottam, dolgoztunk együtt, részt vettünk valami közös programon, ahol összetegeződtünk? Aztán rájöttem, kár az agyamat ezzel gyötörni.

Arról viszont nem vagyok hajlandó leszokni, hogy ezeket a többnyire húszas-harmincas ismeretleneket is éppúgy magázzam – de szép lenne leírni: visszamagázzam -, mint bárkit kortól függetlenül, akit nem ismerek. Akkor is, amikor segítenek, és akkor is, amikor elköszönünk egymástól.

Egy ideig a sziára válaszolt „viszont látásra”, „legjobbakat”, „jó napot” formulákon még meghökkentek, lefuthatott valami régi szoftver hajdanvolt iskolákból, gyerekszobákból. Ma már inkább az értelem hiányát tükröző üveges tekintet vagy egy flegma szájhúzás a válasz, gondolatban kiegészítve valami belső „vén fsz” megjegyzéssel.

És hiába viaskodom belül a kisördöggel, hogy megöregedtem, meg az a harminc évvel ezelőtti énem mennyire megvetett volna e maradiság láttán, egyszerűen képtelen vagyok engedni. Nem is a hagyományok, a tisztelet, meg a múlt, hanem más okok miatt. Egyrészt, akit nem ismerek, nem tudom, ki ő, mivel foglalkozik, milyen ember, azt eszem ágában sincs megbántani azzal, hogy letegezem. Másrészt miért is kellene vadidegen emberekkel első látásra olyan bizalmi viszonyba kormányozni magam, ami akár másra is lehetőséget adna. Harmadrészt meg olyan szép a mi nyelvünk, miért pusztítanám a magázó formulát. Csak mert ez a divat?

Persze, lehet magyarázni, hogy ki mindenki tehet erről a kortünetről, kinek lenne a dolga, meg a feladata megtanítani a kereskedőket, a felszolgálókat, a fiatalokat… De söpörjön mindenki a maga portája előtt! Nem fogom visszategezni a sziázókat. Akinek elmondhatom, annak úgyis elmondom, hogyan illik egy ismeretlen emberrel felvenni a kapcsolatot. Főleg, ha a munkám része a kapcsolatteremtés, netán még pénzt, üzletet, megélhetést is remélek ebből a kapcsolatból. Akinek meg ilyesmit nem mondhatok el, ahhoz meg városi gerillaként próbálom eljuttatni azt a formát, ami szerintem helyes.

Igen, van olyan, hogy reménytelen a gerillák küzdelme?

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Marad a saját levünk

Napok óta rekkenő a hőség. Közben lassan eltűnik Szolnok alól a Tisza. Máshol kincset érő ivóvizet szórunk szét. A fáink állnak vesztésre. A forróságnak jobb a PR-ja, mint a hóesésnek és a felhőszakadásnak, hisz nem követelünk azonnali megoldásokat. Tétován tűrünk és maradunk a saját levünkben.

Svájci bicska

Külföldön járva mindig azt nézem, hogy ott mi működik, ami nálunk nem. És vajon miért? Azt hiszem, ez nem kisebbrendűségi komplexus, hanem az örök optimizmus: ha már olyan büszkék vagyunk az eszünkre, néha használhatjuk is. Feljegyzések Svájcból.

Építők és lakók

Egy építkezés akkor sem magánügy, ha magánterületen zajlik. Különösen nem lakókörnyezetben. Főleg nem hétvégén. Az építkezések mikéntje nemcsak a beruházóról és a kivitelezőről árul el sokat, de a település irányítói, hivatalnokai és lakói közötti viszonyról is.

Fától a tavaszt

Ez most egy szentimentális blogbejegyzés lesz. Ami a tavaszról, az egyik kedvenc szolnoki fámról meg rólam szól. Nincs semmiféle mélyebb mondanivalója. És csak azért született, mert tíz év alatt először sikerült ennek a vérszilvának a virágzását elkapnom. Pár nap, és már nem ilyen lesz.