A deresebb halántékúak iskolásként tanulhatták, hogy bár a Tanácsköztársaság hivatalosan 133 napig tartott, Szolnokon ezt egy nappal megtoldották. Arról viszont sem régen, sem mostanában nem sok szó esik, hogy miközben Európában 1918. november 11-én véget ért az első világháború, Magyarországon 1919. augusztus 1-jén megszűnt a tanácshatalom, Szolnok tulajdonképpen 1920 februárjáig még frontváros, harci cselekmények színhelye volt. Sokan tudják, hogy ennek a nagyháború utáni helyi csatának esett áldozatul a vártemplom, kapott találatot a színház, a református templom és a még át nem adott polgári leányiskola is, a fővárosi Szabadság-hídra hasonlító „szép Tisza-hidunkat” pedig a folyóba robbantotta a román hadsereg. A román királynéról elnevezett Erzsébet tér nem sokáig maradt a város térképén, és tulajdonképpen hat háborús év után egy sikeres, fejlődő időszak következett Szolnok történetében.

Bár pontosabb úgy fogalmazni, hogy a fejlődés beindulására a húszas évek végéig várni kellett, amihez elengedhetetlen volt az ország stabilizálódása, a gazdaság talpra állása – a koronát felváltott a pengő -, Szolnokon pedig részben az úgynevezett Speyer-kölcsön. Az egy amerikai bankház által nyújtott 10 millió dolláros, kifejezetten a háború utáni gazdaság fellendítését célzó hitelt a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankon keresztül 48 magyar város vette igénybe. Mint Fülöp Tamás, a szolnoki levéltár egykori igazgatója a Zounukban is megjelent tanulmányában írja, Szolnok 332.453 dollárhoz jutott, amiből többek között megépült a mai Verseghy park, a Tisza szálló és a Táncsics utcai úgynevezett „városi bérház” is. Talán sokan csodálkoznak, de Szolnoknak szerencséje volt ezzel a hitellel, hiszen mire vissza kellett fizetnie, addigra a „nagy gazdasági világválság” alaposan leértékelte az amerikai dollárt, így lényegében fillérekből lehetett a kölcsönt kiegyenlíteni.

Az időszak fontos fejlesztése lett a Tisza-part rendezése, amit már az első világháború előtt is terveztek, de csak bő évtizeddel később indulhatott el. Ennek részeként épült meg – tulajdonképpen a belvárost védő gát tetejére – az első sétány a Ferenc József rakparton, azaz a belvárosi Tisza-híd és a mai Tiszai hajósok tere között. Ezzel megszűnt az addigi rakodópart ezen a részen, és elkezdődött a gimnázium előtti illetve a megyeháza mögötti park kialakítása Rerrich Béla tervei alapján, aki korábban a polgári leányiskolát is papírra vetette, később pedig a szegedi Dóm tér tervezőjeként vált ismertté. Tulajdonképpen ugyanennek a beruházásnak a részeként, ugyanebből a forrásból épült meg a Tisza szálló is, aminek terveit ugyanaz a Hegedűs Ármin készítette, aki a fővárosi Gellért szállót is tervezte. Talán ma már sokan tudják, hogy a Tisza szálló építése 1928-ban sajnos nem úgy valósult meg, ahogy az a terveken szerepelt, így a fedett, 50 méteres uszoda nem készült el a mai Zounuk ispános szökőkút helyén és mögött.

Viszont nagy sok középület született ezekben az években Szolnokon. Kialakult a Baross utca végén az iskolasor: a polgári fiúiskola birtokba vétele után, 1926-ban átadták a Bábaképzőt, egy évvel később a Fa és Fémipari Szakiskolát (Gépipari), sőt a korszak végén, már a háborús években elindult a Közgé beruházása is. De szintén ennek a két évtizednek köszönhető – a bíróság és a pénzügyigazgatóság második emeletein túl – a pénzügyőr laktanya a Művészteleppel szemben, a „nagyposta” (1932), az Eötvös téren a Szegények Otthona (1925) és a mellette lévő Jézus szíve templom (1933), továbbá az evangélikus (1932) és az újvárosi Szentlélek 1937) templom is. És nem feledkezhetünk meg a Zagyván túl felhúzott honvédkórházról sem, amit 1941. július 31-én adtak át, hogy a háború után tüdőkórházként vonuljon be a szolnoki köztudatba.

Szolnok fejlődését jól mutatják a két világháború között épült bérházak, amelyek a korabeli igényeket is mutatják. Ha a torkolat felől indulunk el, akkor ennek az időszaknak a szülöttje a Szende-féle ház (1929) a Megyeháza mellett, a mögötte lévő, Ligeti Antal tervezte art deco ház (1940), a Wéber-ház – későbbi Halászcsárda – a Kossuth utca 9. szám alatt (1927), a Hatvanas épülete, azaz a Cukorgyáribérház (1941-46), miként a későbbi Óra-Ékszer üzletnek helyet adó ház is az akkori Gorove utca végén. Képzeletben a Szapáryra kanyarodva nem feledkezhetünk meg a Nerfeld-palotáról (1929), illetve idősebb és ifjabb Nerfeld Ferencről, akik különös szimbiózisban vitték bankházukat. Versenyre kelve a Szolnoki Hitelbankkal, ami 1932-ben új székházat épített a korábbi helyére, a Szapáry utcában, ami – miként azt Cseh Géza megírta – helytörténetileg Szolnok első liftje miatt is fontos. Ugyancsak a Szapáry dísze lett az 1930-ban átadott Czinóber-ház, aminek történetét Csendes Mónika nemrégiben dolgozta fel. És visszatérve Szolnok főutcájára, nem mehetünk el szó nélkül a Sütő utcával szemben ötven évvel ezelőtt lebontott Madas-ház mellett sem, aminek építtetője a korszak jelentős szolnoki vállalkozója, Madas Mihály volt.

Miután ezt a cikket elsősorban kedvcsinálónak szánom az Élő blogSzolnok Anno február 12-ei előadásához, most nem részletezném a város iparának fejlődését, pedig a villamosítás és a vasbeton Zagyva-híd megépítése mellett fontos beruházások zajlottak az Újvárosban. Viszont nem hagynám ki a korszak új, szolnoki szobrait. A legjelentősebb ezek közül Szentgyörgyi István 1926-ban, a mai Hősök terén felavatott emlékműve, ami 1945 óta a Tiszai hajósok terén áll. Ezzel szemben ma is az eredeti helyén van Borbereki-Kovács Zoltán Verseghy mellszobra. Nincs már meg eredetiben a szintén Borbereki által készített Szapáry-szobor (másolata áll egykori helye közelében), az 1934-ben, azországban 101-dikként felavatott ereklyés országzászló, és a város eddigi története során legrövidebb ideig álló köztéri emlékmű, Horthy István szobra sem, amit a Kossuth téren 1944-ben pár hónap különbséggel állítottak fel és pusztítottak el.

Abban az évben, amikor már rendszeresek voltak Szolnokon is a bombázások, amikor nálunk is gettót állítottak fel, és amikor kora ősszel már Szandaszőlős környékén harcoltak egymással az előre nyomuló szovjet és hátráló német csapatok. A pár évvel korábban még nyüzsgő korzóval, gazdag Kossuth téri piaccal, megszámlálhatatlan sok kereskedővel, néhány autóval is rendelkező, 40 ezres város néhány hónap alatt igazi frontváros lett, amit 1944. november 4-én foglalt el a Vörös Hadsereg. Ez pedig egy korszak végét és egy következő kezdetét is jelentette a város történetében, miközben megmaradt 4 ezer lakója – ha egyáltalán ki merészkedett az utcákra – ugyanúgy a Tiszába robbantott „szép Tisza-hidat” láthatta, mint negyedszázaddal korábban arra járók.

(Élő blogSzolnok Anna: Szolnok a két világháború között ? 2024. február 12., Tisza mozi E-terem)