A harcoló csapatok, bő órával az összecsapás kezdete előtt már felsorakoztak a Tiszai hajósok terén. Így, nemcsak a vezénylő tábornokok tarthattak szemlét az alakulatok felett, de bárki, aki szombat délután el akart merülni a történelemben, vagy egyszerűen csak egy jó programra vágyott. Nem vagyok szakember, csak a saját emlékeimre támaszkodhatok, de nekem úgy tűnt, idén többen, és sokkal díszesebb felszerelésben vettek részt a szolnoki csatában.
Azzal, hogy az idei csata nemcsak a Kossuth téren zajlott, látványosabb és szórakoztatóbb lett a program. Nem tudom, hogy ez csak a frissen elkészült Tiszai hajósok terének vagy az országzászló avató ünnepségnek szólt-e, abban azonban biztos vagyok, hogy jót tett ez a változás. Nemcsak térben, de időben is komoly programmá hízott így a csata.
Mire a harcoló csapatok a városháza elé értek, a Kossuth tér gyakorlatilag megtelt. Rengeteg gyerek és iszonyatos mennyiségű fényképező várta a hadakat. Ahogy a gépek kattogni kezdtek, sok gyerekszáj úgy konyult le, hiszen a térre benyomuló ágyúk és fegyverek zaja kellően ijesztő volt. Lövések, kiáltások, fegyvercsörgés, csizmadobogás töltötte be a teret, ahol a füsttől nem mindig lehetett látni a harcolókat. Ám a fonalat soha nem vesztettük el, hiszen idén is kiváló kommentátora volt a szolnoki csatának. Nem tolakodó, jópofizó, hanem egy olyan profi, aki hallhatóan pontosan tudta, hogy mi és miért történik, és a korabeli szereplőkről és eseményekről is mindent tudott. Számomra legalább annyit tett hozzá a csata sikeréhez, mint a több száz hagyományőrző.
A téren elcsípett beszélgetésekből úgy tűnt, sok szolnoki számára fontos ez az évente ismétlődő esemény. Hallhatóan, sokan legalább annyira szakértőivé váltak az 1849-es eseményeknek, mint amennyire otthonosan mozognak a MÁV vagy az Olaj meccseinek értékelésében. Nem kevesen voltak olyanok, akik két-három órát töltöttek a téren. Ha nem érezték volna jól magukat, a márciusi hideg jóval előbb elkergette volna őket.
Azt azonban nem tudom, hogy a nézők között hány nem szolnoki volt.
Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy sokkal többnek kellett volna, és a jövőben kell lennie. A szolnoki csata tiszteletére rendezett hadijáték ugyanis legalább akkora attrakció, mint a mohácsi busójárás. Csak ezt előbb nekünk is el kell hinni, köré mindenféle kiegészítő programokat kell szervezni, aztán pedig hírelni mindenfelé. Minden év márciusának első hétvégéje Szolnokról szólhatnak a belföldi turizmusban.
Hogy ez miért lenne jó?
Mert, ha már van egy olyan jelképünk, mint amilyet eddig csak irigyeltünk Szegedtől, Debrecentől és más városoktól, akkor legyen egy olyan programunk is, amelyikről mindenkinek Szolnok ugrik be. Ha Debrecennek van Virágkarneválja, Szegednek szabadtéri játéka, Mohácsnak busójárása, akkor nekünk lehet csatánk és hadijátékunk.
És, akkor valóban lesz turizmusunk. Olyan, amelyik megtölti a szállodákat, az éttermeket, amelyik igényli a kis üzleteket, az ajándéktárgyakat. És ezek munkahelyeket, adóbevételeket és fejlődést teremtenek. De nemcsak ezen az egyetlen hétvégén. Mert, ha sikerül valakit idecsábítani, és megmutatjuk neki, hogy mi mindenünk van, akkor az később, újra eljön, mondjuk tavasszal a repülőmúzeumba, nyáron a ligeti strandra, ősszel a Gulyásfesztiválra. És elmondja másoknak is, hogy a fővárostól alig száz kilométerre van egy kedves város, ahová érdemes egyetlen napra leugrani, vagy pár napot ott tölteni.
Ez egy másik szolnoki csata lesz, amit ha akarjuk, ha nem, meg fogunk vívni. Nem a várért, hanem a turistákért. Kár lenne veszteni!