Valahol biztos nyoma van, de eddig nem bukkantam rá, hogy Szolnok legnagyobb lakótelepét 1974 augusztusában miért éppen Széchenyiről nevezték el. És persze azt sem tudom, hogy ez a Széchenyi a legnagyobb magyar (István), esetleg az édesapja, a Nemzeti Múzeumot alapító Ferenc, netán a fia, a budavári siklót is megálmodó Ödön, vagy a híres vadász, Zsigmond. Természetesen nincs kétségem afelől, hogy Szolnok város tanácsa gróf Széchenyi Istvánról (1791-1860) kívánta elnevezni a Kisgyepen felépítendő városrészt. Még akkor sem, ha pár évvel később kicsit vicces lehetett, amikor a városi tanácsban arról szavaztak az egymást akkor elvtársnak szólító, elvileg kommunista tagok, hogy a gróf Széchenyi István lakótelep főutcáját Dr. Münnich Ferenc elvtársról nevezzék el. De legalább ennyire faramuci lehetett az is, amikor az ország egyik leggazdagabb arisztokratájáról elnevezett városréz első utcatábláira a kommunista helytörténet „hősei” kerültek fel. És igen, ebben az esetben is tudom, hogy a nevek használata mögött pontosan ugyanaz az ideológiai szándék volt, mint amikor a 30 éve „felszabadult” Szolnok és szocializmust építő aktuális ötéves terv megünneplését a 900 éves Szolnok ötlet mögé bújtatták.

Mindez a mából nézve már egyáltalán nem fontos. Legalábbis ahhoz képest, hogy a gyarapodó lélekszámú városban – a hatvanas években másfélszeresére nőtt a szolnokiak száma – elképesztő problémát okozott a lakásigények kielégítése. A fent emlegetett, a névről döntő tanácsülés évében Szolnokon közel ötezer darab lakásigénylést tartottak nyilván, ami az akkori szolnoki lakásállománynak körülbelül a 40%-val volt azonos. Úgy, hogy 1974-re lényegében befejeződött a Tallinn városrész közel negyedszázados fejlesztése, már-már készen volt a Zagyva-parti lakótelep bő évtizedes építése – amibe a Várkonyi teret és a Szántó körút elejét is nyugodtan beleérthetjük –, és gőzerővel folyt a vasútállomás előterében, a Jubileumi tér környékén is nagyjából ezer lakás építése. E három helyen körülbelül 12-15 ezer ember lakáskörülményeit oldották meg, de ez sem volt elég.

A Szolnokot 1857 óta körbe ölelő vasútitöltéstől északra lévő terület, az Ugarnak vagy Kisgyepnek is nevezett puszta beépítése az 1960-as évek elejétől napirenden volt. Igaz, a hatvanas években még azt tervezték, hogy a sínekhez közelebb fekvő családi házas beépítését, illetve a Zagyva felé két-háromemeletes társasházak felhúzását engedélyezik, ami a nagyjából 134 hektárnyi területen akár 14 ezer ember elhelyezését is megoldhatja. Az évtized végén azonban már klasszikus lakótelepben gondolkodtak, igaz, kicsit más elrendezésűben, mint ami végül megvalósult. Ennek előkészítése 1969 körül el is indult, azonban a tereprendezésen, feltöltésen és némi közművesítésen nem jutottak túl, 1972-ben leállították a beruházást.

A 900 éves Szolnok jubileumra készülve az sem volt egyértelmű, hogy az ezredfordulóra 120 ezresre prognosztizált város első, önálló városrészként is értelmezhető lakótelepét hol építik fel. A tervekben felbukkant a Tallinn városrész folytatása, azaz a mai városszéle és a vasút közötti építkezés is. De szóba került a Holt-Tiszán túli, ma nyaralókkal beépített, akkori szántóföldek kijelölése, illetve valahol Szandára is el tudták volna képzelni az új lakótelepet. És természetesen az sem zárható ki, hogy ezek nem vagy-vagy tervek voltak, hiszen az akkor 70 ezres városban a megálmodott, későbbi 50 ezer új lakó lakásigényeinek kielégítéséhez a 24-26 ezres új lakótelep nem lett volna elég.

A Kisgyep beépítése végül 1974. december 10-én kapott „zöld utat”, amikor a városi tanács elfogadta az akkor közel 4 milliárdos – mai áron 320-350 milliárd forint – lakótelep építésének a programját azzal, hogy legalább hatezer lakást kell felépíteni az immár Széchenyinek nevezett városrészben. Az első panel beemeléséig (1976. március 15.) és az első család beköltözéséig (1977. január 18.) persze még sok mindennek kellett történnie. Például be kellett fejezni a 900 éves Szolnok apropóján kezdett beruházásokat, hogy egyáltalán kapacitás legyen egy ekkora építkezéshez. De meg kellett építeni azt a feltáró utat is, ami az 1967-ben átadott vasúti aluljárótól nagyjából a mai Aranykannáig vezetett, hogy egyáltalán az építők meg tudják közelíteni a területet. Arról pedig nem a tervezők tehettek, hogy az 1974 végi szép ígéretek, miszerint az első lakásokkal együtt az első szolgáltató és oktatási intézményeket is átadják, ami hiú ábránd maradt, és még 1985-ben is buszoztattak óvodásokat a lakótelepről a város távolabbi intézményeibe.

Természetesen hiba lenne azt gondolni, hogy hasonló elvek szerint, szinte ugyanilyen technológiával csak nálunk illetve csupán a szocialista országokban épültek lakótelepek. Olaszországtól kezdve, Franciaországon és Németországon át Svájcig hasonló elvek, legfeljebb más minőségben oldották meg sok százezer ember lakhatását. És azt sem mondhatnánk, hogy az éveken keresztül egy építései területen élés, a lassan kiépülő szolgáltatás csak szolnoki jelenség lett volna. Szinte minden megyeszékhely lakótelepe ugyanígy épült fel. Még akkoriban, amikor néhány azt gondolták, a panelházak maximum ötven évet bírnak ki. Ma már tudjuk, hogy jóval többet, miként azt is sejthetjük, hogy az ezeréves Szolnok életében is meghatározó lesz a Széchenyi lakótelep.

A Széchenyi lakótelep építésének hátteréről és történetéről szól az Élő blogSzolnok Anno harmadik évfolyamának első előadása. Az új helyszínre (TESZ székház, Szapáry út 19.) költözött sorozat első előadását 2025. szeptember 22-én, 18.00 órától tartja Szolnok negyede címmel Bajnai Zsolt, e sorok írója, a blogSzolnok szerkesztője.