2025.08.27. (szerda)

Szolnoki bivaly, avagy 424.320

Szolnoki bivaly, avagy 424.320

Dátum:

"Szoborrá" lett ipari emlék, amire vigyáznunk kellene, hiszen tizennyolc, még nagyjából épségben lévő példányt tartanak belőle nyilván, és talán kilenc olyat, ami bármikor megtekinthető. A Szolnokon 1982 óta kiállított "bivaly" a sorozat és a magyar gőzmozdonygyártás egyik utolsó darabja.

„Szoborrá” lett ipari emlék, amire vigyáznunk kellene, hiszen tizennyolc, még nagyjából épségben lévő példányt tartanak belőle nyilván, és talán kilenc olyat, ami bármikor megtekinthető. A Szolnokon 1982 óta kiállított „bivaly” a sorozat és a magyar gőzmozdonygyártás egyik utolsó darabja.

Aki egyszer is átutazott Szolnokon vonattal, és kinézett az ablakon, avagy netán le is szállt itt az utóbbi szűk negyven esztendőben, az talán tudja, hogy a vasútállomás területén egy 424-es gőzmozdony van kiállítva. Akinek ez esetleg újdonság lenne, az az állomásépülettől – a városközpont felől nézve – balra, a vasutas irodaház után, a Kolozsvári felüljáró felé, közvetlenül a peron mellett találja meg Magyarország kilenc kiállított „bivalyának” egyikét. Az ipari emlékből „köztéri szoborrá” lett monstrum érdekessége, hogy egyik oldalán egy régi jelzőberendezés, a másikon pedig két néhai, szolnoki közvilágítási lámpa is látható, illetve természetesen úgynevezett szerkocsi is csatlakozik hozzá. Így a mozdonyon túl is értelmezhető „alkotás”.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a 424-es gőzmozdony a magyar ipar egyik legendája és büszkesége. A még az első világháború idején tervezni kezdett modell 1924 áprilisában tette meg első próbaútját – a jelképes a Budapest-Vác vonalon -, hogy aztán 1958-ig gyártásban maradjon. Vezető tervezője Kertész Béla mozdonykonstruktőr volt, de a munkában részt vett Horthy István, a később tragikus sorsú kormányzó-helyettes is. A „bivaly” vagy „Nurmi” becenévre hallgató 424-esből a bő három évtized alatt 514 darabot gyártottak (a források nem mindenhol ugyanezt a számot közlik), amelyeknek 30-40%-a kerülhetett külföldre. (Például Észak-Korea 1953 után 20 darabot kapott Magyarországtól ajándékba.) A 424-es nehéz tehervonatok és gyorsvonatok továbbítására lett tervezve, és egészen a nyolcvanas évekig menetrendszerűen használták őket. Valamikor a hetvenes évek végén még nekem is volt szerencsém egy ilyen mozdony által vontatott szerelvényen utazni, amelyen a nyári meleg ellenére sem volt ajánlatos lehúzni az ablakot. Persze gyerekként nem lehetett megállni, hogy a kanyarokban ne nézzük a fekete füsttel dolgozó hatalmas gépet.

A Szolnokon köztéri szoborrá lett 424-es 1956-ban készült a MÁVAG Mozdony- és Gépgyárban. Ez ugyanaz a gyár, amit 1870-ben Magyar Királyi Államvasutak Gép- és Kocsigyára néven hoztak létre, majd több mint százhúsz éves története során volt Magyar Királyi Állami Vas-, Acél és Gépgyárak (MÁVAG), ugyanez „király” nélkül, sőt rövid ideig Vitéz Horthy István nevét is viselte, hogy aztán 1949 és 1959 között MÁVAG Mozdony- és Gépgyár legyen. Ebből lett aztán a Ganz MÁVAG, majd a rendszerváltás után sok-sok nem tudom mi, így a Józsefváros mélyén elterülő hatalmas gyártelep – a magyar ipar néhai büszkesége – ma már inkább a kínai áruházakról ismert. Azon a helyen összesen 7573 darab gőzmozdony (nemcsak 424-es) készült, 7578-ig számozva. A szolnoki példány a 7435. sorszámot viseli (nem keverendő össze a 320-as számmal), azaz az utolsó százötven Magyarországon gyártott gőzmozdony egyike.

Ezt a típust az M61-es „Nohab” és M62-es „Szergej” szorították ki a magyar sínekről a hetvenes évektől kezdődően, utoljára 1984-ben továbbítottak 424-essel személyvonatot. Azaz két évvel azután, hogy Szolnokon a Vasutasnap tiszteletére kiállították ezt az alig 25 évig szolgáló példányt. Természetesen komoly társadalmi munka kellett ahhoz, hogy a gép a helyére kerülhessen. A korabeli tudósítás szerint a „csomóponti üzemek kollektívái” – azaz az itteni MÁV-hoz kapcsolódó vállalatok – dolgoztak a szolnoki „bivaly” rendbetételén. Ennek és az azóta is folyamatos állagmegóvásnak köszönhető, hogy a ma számon tartható 18 darab, egyben lévő 424-es – a többit feldarabolták, újrahasznosították – egyike Szolnokon látható. Ami azt is jelenti, hogy Dombóvár, Celldömölk, Fertőboz, Nagykanizsa, Tokaj, illetve a három Budapesten kiállított 424-es mellett nálunk van a kilenc „szoborrá lett ipari emlék” egyike. Amire, mint vasutas város, vasúti csomópont joggal lehetünk büszkék.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Déryné hol vagy?

Nem tudtam, hogy Déryné Széppataki Rózának Szolnokon is volt szobra. Legalább hatvan éve veszett nyoma. Horthy Szabolcs egykori főispán megyeházán lévő emléktábláját 78 éve verhették le. A Verseghy park egykori harmadik amforája pedig az Eötvös téren tűnt fel utoljára.

Olimpikon hátratett kézzel

Aktív sportolóként nem láthattam, edzőként és a Damjanich uszoda nélkülözhetetlen alakjaként, igen. Azt hiszem, Hasznos István nem attól lett Szolnokon legenda, hogy 1952-ben olimpiai aranyérmet nyert. Inkább azoktól a kilométerektől, amiket hátrakulcsolt kézzel tett meg a Damiban.

Szolnoki Sztálin-szobor

A szobor tervét 1950. április 3-án terjesztette elő Czinege Lajos, későbbi honvédelmi miniszter, akkor épp a Magyar Dolgozók Pártjának megyei szervezőtitkára. A meg nem valósult szobor történetét Cseh Géza és a Majtényi György írta meg, de talán érdemes felidézni és kiegészíteni.

I. Géza a Domus felett

A Köztéri veszteséglista című cikkben szerepelt 9 éve Bokros László 1975-ben készült sgrafittoja, aminek sorsa a néhai Domus bezárása miatt volt bizonytalan. Az épület tavaly év végén élelmiszer áruházként újra kinyitott, így a város 900 éves évfordulójára emlékező alkotás ismét látható.