Tudom, hogy két külön intézmény. Azt is, hogy nem ugyanaz a fenntartójuk. Miként azt is láttam, különböző időben zajlott a két épület hőszigetelése. Szóval az objektív okokat értem. Szubjektív szellememmel azonban nem tudom felfogni, miért nem lehetett a Tiszaparti sétányon egymás mellett álló, két középiskolát egyformára burkolni. Nem attól vannak, hogy különböznek.

Bár a szolnoki Hősök terén követték el ennek a padnak a felaprítását, nem nevezném ezt hőstettnek. Mert mire is volt ez jó? Feszültséget vezetett le? Erőfitogtatás volt? Esetleg unaloműző elfoglaltság? Hát, nagy "hőstett" egy korhadt padot legyőzni, miszlikbe aprítani. Nem szeretnék a "győztessel" találkozni! Nem mintha félni kellene tőle. Inkább, mert szellemi aprítékokkal nem szívesen keveredik az ember. Az övék egy másik, szomorú világ.

A Szabadság téren, a két híd felhajtója által közrefogva áll egy régi épület, amit sokan bölcsődeként emlegetnek, jelenleg talán a múzeum használja. Az épület láthatóan nem nyitogatott, tér felőli fedeles kapuja mellett évtizedekig "bástyás" utca- és házszámtábla volt látható. Olyanok, amelyek 1926-ban kezdtek Szolnokon megjelenni, és mára nagyon kevés maradt belőlük. Már innen is hiányoznak. Nekem legalábbis. Porszem, amikből a múltunk összeáll.

Tavaszi hó a kanadai nyárfa vattaszerű fehér szöszeiből, avagy nyári árnyék a gyorsan növő fa hatalmas lombkoronáiból? Vannak városok, ahol úgy döntöttek, fokozatos kivágják ezeket a nem őshonos, hanem gyors növekedésük miatt betelepített fákat, és olyanokkal próbálják kiváltani őket, amelyektől nem lesz olyan érzésünk mintha tavasszal is havazna. Például a szolnoki Tisza-parti sétányon ilyenkor járkálva nehéz lenne egy ilyen döntés ellen ágálni. Nem úgy nyáron, amikor már csak az árnyék marad.