Nekem csak két dolog hiányzik a szolnoki karácsonyi faluból. A hó meg a zene. Az előbbi talán valamikor megjön, nem a szervezőkön múlik, hogy mikor ropog a talpunk alatt. Az utóbbi hiányának pedig biztos, jó oka lehet, mert az kizárt, hogy csak nekem tűnik fel a csend. Elismerem, hogy heteken keresztül, folyamatosan a Last Christmas-t hallgatni felér egy kínzással, amit persze se az árusoknak, se a környéken élőknek nem kívánnék, ám engem kicsit nyomaszt a tér csendje.
Igaz, ez csak viszonylagos, hiszen a tömeg mormogása, olykor az árusok kiabálása, itt-ott valami jó poén felrobbanása tompít valamit a csenden. Mert azt az egyet nem mondhatjuk, hogy nem lenne érdeklődés a Kossuth téri attrakció iránt. Vasárnap este például annyian voltak a téren, mint valami több száz éves nyugat-európai karácsonyi vásárban, de hétfőn este sem lehetett ok a panaszra. Csak azt nem értem, hogy ettől az egy hónaptól eltekintve, hol lehetnek esténként ezek az emberek, és máskor miért kihaltak ebben az időben Szolnok utcái meg vendéglátó helyei.
Mert a Kossuth téri karácsonyi falu egyébként nem más, mint a város vendéglátásának kicsinyített makettja vagy katalógusa vagy, ha úgy jobban tetszik: kirakata. A jelentősebb kávézók, igényesebb italmérések, édességkínálók többsége mind ott sorakozik a feldíszített tér faházaiban. Persze vannak, akik valamiért távol maradtak, de azokra meg tekintsünk úgy, mint a fejlődés lehetőségeire. Ahogy idén is, úgy jövőre is lehetnek még többen az árusok.
Akik tényleg minden jót kínálnak, amire egy fura debreceni hűvös estén kedves szottyanhat a szabadban az embernek. A tejfölös, szalonnás töki pompos – vagy kenyér lángos – frissen, melegen és puhán isteni. És, ha van kivel felezni az egyébként méretes adagot, akkor bevállalható meg egy házi lepcsánka is. Főleg, hogy a város karácsonyfájának tövében lévő házikó előtt azért várakozni is kell, mert olyan sor vár a csemegére, mint egykor a tiszaligeti strand ropogós lángosára. Így olyankor természetesen van időnk arra is, hogy a lepcsánka szinonimáit kutassuk emlékeinkben. Macok?
Nem tudom, mi az oka, de a kürtöskalácsot se tudjuk ilyenkor kihagyni. Lehet, hogy a látványos, faszenes sütögetése miatt, netán azért, mert végre normális méretűt árulnak, aminek a fenti két fogás után is van esélye, hogy még a téren elfogyjon. Arról nem is beszélve, hogy így legalább az igényesebb iparosoknak fenntartott házak között álló, szolnoki kézműves csokoládés bódéjához már üres kézzel lehet elmenni. Mert azt igazán kár lenne kihagyni. És nemcsak azért, mert illik támogatni a helyi kézműveseket, meg a fiatal és szimpatikus vállalkozókat, hanem azért is, mivel finom, amit kínálnak. Sőt, még szép is. A málnával ízesített fehér csoki bonbon például egy mini műalkotás volt, amíg el nem tűnt a számban.