A hétköznap ellenére, a kora délutáni tavaszi napsütésben szinte hömpölyög a tömeg a Tiszavirág-hídon és a híd lábánál, a Tiszai hajósok terén. Úgy tűnik, nemcsak egy praktikus közlekedési műtárggyal – értsd: gyaloghíd – lettünk gazdagabbak, de egy olyan hellyel is, ahová szeretnek kimenni a szolnokiak. Az új híd a Tiszaparti-sétány – pontosabban Béres József sétány – vonzerejét is alaposan átrendezte. Miközben a híd lábánál egymást kerülgetik az emberek, a sétány a Tisza Szálló előtt már szinte üres, az öreg híd felé haladva pedig egészen kihalt.

A megyeháza mögötti téren sem hullámzik a tömeg, bár néhányan már felfedezték, hogy a rengeteg padon remekül lehet napfürdőzni. A kertészek még dolgoznak, mintha a locsolórendszert is most, jó félévvel az átadás után építenék, és egyelőre az ígért közvilágítás nyomait se látni. Bringával kergetőzni viszont jól lehet az egymásba fonódó utakon.

Az öreg híd alatt átbújva jutott eszembe, hogy tekerjünk át a torkolat túloldalára, nézzük meg az ártéren kivágott fákat. Tudják, mi van a Guttenberg téri két toronyház tövében? Egy hangulatos sétány, ahonnan természetesen, egészen új képét mutatja a város és a Tisza.

Olyan, mintha az egykori szolnoki vár bástyáján állnánk, lábunk alatt siet a Zagyva a Tiszába. Balra is híd, jobbra is híd. Talán túlzás, de Szolnok valahol itt, a két folyó miatt született.

Az itteni sétány, amelyik ugyanúgy le van kövezve, mint a torkolat túlpartján lévők, lényegében üres. Ücsörögni nem nagyon lehet, de nem is érdemes a magas mellvéd miatt, amin csak egész közelről lehet átnézni. Tavasz van, süt a nap, a látvány új és szerethető.

Tovább indulunk az ?olajos? házak mögött, de szinte azonnal fékezünk is. Ne csak a Tiszát nézzék – bár nehéz levenni róla a tekintetet -, pillantsanak a házak felé is. Tudom, hogy nem szép, amit ott látnak, de különleges. Két klasszikus, gangos bérház udvarán érezhetjük magunkat. Mondhatnám, hogy egy csöppnyi Bécs vagy Budapest, a maguk jellegzetes épületeikkel. Igaz, udvaraik a létező szocializmus nyomait is hordozzák számtalan, buherált garázzsal. Nevezzék rondának őket, én inkább érdekesnek mondom. Ilyenek voltunk, vagyunk, és kész.

Az elhanyagolt homokozókból azon úgy tűnik, a toronyházak és a két gangos bérház lassan elöregedik. A padokat se sűrűn használják. A Kertész Róbert által többször emlegetett egykori Vízi-kapu előtti terecske magányát a parókai falához simuló, lila ibolya szőnyeg árulja el.

De az út, itt még nem ér véget. Érdemes a parókia mögött, a régebbi fal tövében tovább menni. Igaz, a járda már szűkebb és az ártéri fák nincsenek kivágva. Ha jól gondolom, az egykori vár másik bástyájának helyén ér véget a sétánk, valahol az autótelep mögött. Mennénk tovább is, de arra már sűrű növényzet borítja az utat. Így inkább visszafordulunk a vártemplom mögé, teszünk még egy kört előtte, majd tekerünk tovább.