A vasútállomás előtti Jubileum tér közepén álló Tanúhegy minden bizonnyal Szolnok legjobban dokumentált köztéri alkotása. Miként talán azt sem túlzás kimondani, hogy ez az a szobrunk, amelyik mérete és helye ellenére a legkevésbé szervesült a város életébe. De talán majd 5 év múlva!
Komoly kétségeim vannak afelől, hogy Gyurcsek Ferenc és Kampis Miklós legalább tíz méter magas alkotásárról ki lehetne jelenteni: Szolnokon mindenki ismer. Ez nem az alkotók vagy a szobor hibája, hanem inkább annak tudható be, hogy bár a Jubileum téren áll, és szinte lehetetlen nem észrevenni, a körülötte lévő park nem igazán működik közösségi térként, a közelben élőkön kívül alig használják. Pedig a hivatalosan Tanúhegynek nevezett alkotás felállítása a hetvenes évek elején közügyként indult, majd jó pár éven át a Szolnokról készült képeslapok egyik kedvenc témája volt.
Az emlékműről először – bő három évvel a leleplezése előtt – az „Együtt a 900 éves Szolnokért” című felhívásban, 1973 májusában lehetett olvasni: „A jubileum tiszteletére emeljen a város, a lakosság többségének a véleménye alapján, közadakozásból a vasútállomás előterében emlékművet”. Ne felejtsük el, hogy ekkor már javában zajlott a vasútállomás rekonstrukciója, nehézkesen, de haladt a 24 emeletes toronyház és környékének építése, és már az egykori Jósika utca elején lévő földszintes házakat is szanálták, hogy helye legyen az új térnek! A fenti néhány sor pedig arra utal, hogy a város vezetésének feltett szándéka volt a Szolnok első írásos említésének 900. évfordulójára rendezendő ünnepségeket, 1975-ben, a jubileum tiszteletére elnevezendő téren egy szoborral megkoronázni. Az ma már mellékes vagy megmosolyogtató, hogy a lakossági közadakozást kvázi központilag írták elő.
Az mindenesetre tény, hogy a leendő szobor elkészítésére kétfordulós tervpályázatot írtak ki, aminek első körét már 1973. szeptember 7-én értékelték. A pályaművek közül hatot tartott elvileg megvalósításra érdemesnek a zsűri, a végül győztes páros mellett például Simon Ferenc, szolnoki szobrászművész és Pintér Béla építész „345” című tervét is. Alig egy évvel később, 1974. június 14-án végül Gyurcsek Ferenc Tanúhegy című elképzelését fogadták el, ami a korabeli újságcikkek alapján a két fordulóban benyújtott tervek szintézise volt.
Gyurcsek Ferenc (Budapest, 1942) ekkor még szinte ifjú titánnak számított, hiszen csak 1968-ban végzett Somogyi József tanítványaként a képzőművészeti főiskolán, és alig néhány egyéni és csoportos kiállítással, valamint két köztéri alkotással büszkélkedhetett, amikor elnyerte Szolnok bizalmát. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a pályája egyik fontos állomása volt a szolnoki Tanúhegy elkészítése, amiről később úgy nyilatkozott a „felkészülés” időszakának lezárásaként tekint rá.
A szobor kivitelezését 1974 nyarán kezdték el azzal, hogy az oldalára kerülő domborműveket az egykori váci zsinagógában kialakított műhelyében készítette el a mester. A munka látványos része 1975 áprilisában indult, amikor a Szolnok Megyei Állami Építőipari Vállalt elkezdte alapozni a szobrot. Az ÁÉV egyébként a poligon-üzemét is az ügy szolgálatába állította, ahol az emlékmű speciális külső anyagát – beton, fehér cement és mészkő zúzalék – is kikísérletezték. Maga a szobor építése valamikor májusban kezdődött, és Gyurcsek Ferenc feljegyzései szerint hetente egy szintet tudtak kiönteni, így június végén megtörténhetett a Tanúhegy műszaki átadása.
Ezt a szobor körül lévő park rendezése követte, majd 1975. augusztus 19-én, Losonczi Pál, az elnöki tanács elnöke – kvázi az államfő – adta át az emlékművet, amihez a város 2,5 millió forinttal, a Képzőművészeti Lektorátus pedig 600 ezerrel járult hozzá. Csak összehasonlításképpen: ebből az összegből nagyjából 10 új lakást lehetett volna megvenni a közeli 24 emeletesben.
A magam részéről egyébként azért szeretem a Tanúhegyet, mert eddig még soha nem tudtam úgy megnézni – ez alkalmanként egy-egy hosszabb körüljárást jelent -, hogy ne találtam volna rajta valami újat. Nekem iszonyatosan tetszik a szobor alapötlete is, miszerint a történelem egymásra rakódó rétegei tanúskodnak a múltunkról – és kvázi arra épül a jelen. E kettőnek köszönhetően lentről fölfelé, a hasáb oldalain számtalan kép – dombormű – sorakozik a város múltjából.
Kezdve a strázsahalmi tarsolylemezzel – ami egyébként az országzászlónk alján is visszaköszön – és a hátrafelé nyilazó honfoglalókkal, folytatva a tatárokon át a török-korig – a szolnoki vár látképével -, majd Dózsa, Rákóczi, a ’48-as szabadságharc következik. És igen, a tetején ott vannak a tanácsköztársaság vöröskatonái és a második világháborút számunkra lezáró szovjet hadsereg tagjai is. Mert mindez, ma is a történelmünk. Miként azok az egyszerű emberek is, akik a földeken vagy éppen a gyárakban dolgoztak a történelem viharaiban, vagy éppen az a mozdony, ami Szolnokot elindította a 19. századi modernizáció útján. Számomra az is szimpatikus – amire Gyurcsek Ferenc egy korabeli interjúban is utalt -, hogy ezen a tablón nincsenek megnevezhető, történelmi alakok vagy hősök. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a szobor a rendszerváltást túlélhette.
Nagy kár, hogy bár elsőre azt gondolnánk, a város egyik legforgalmasabb terén, jól látható helyen áll immár 45 éve a Tanúhegy, mégis kicsit kiesik a hétköznapok látóteréből. Mert bár a szobor körül lévő park – a műdomb, a négy irányból oda felvezető lépcsők, a beton szegélyek és padok – szerintem egyértelműen az emlékmű része, nem így működik. Sőt, jelenleg, inkább taszít, mintsem vonz, de talán a Szolnok első írásos említésének 950. és a Tanúhegy leleplezésének 50. évfordulójára ez is megváltozhat.
