Remélem, egy ideig még látható lesz a Tisza moziban a Büszkeség és bányászélet című angol film, amit sajnos a magyar sajtó vígjátékként aposztrofál, holott messze nem az. Maximum egy olyan önironikus, valós eseményeken alapuló film – filmdráma? -, amiben az angolok képesek a közelmúltjuk fájó sebeire fanyar humorral reagálni. Kétségem nincs afelől, hogy az idei év egyik legjobb és legfontosabb filmje, egyben a legkiválóbb magyar címet kapott alkotása is. Természetesen Bill Nighy – Igazából szerelem, Időről időre – ismét zseniális, de egy pillanatra sem mondanám főszereplőnek, vagy a legjobbnak. A bányászfeleségek illetve a Melegek és Leszbikusok a Sztrájkoló Bányászokért szervezet fiataljai is feledhetetlen alakítást nyújtanak.

Csütörtökig még biztosan megnézhetik a Tisza moziban. Márpedig, ha az elfogadásról, az összefogásról, és a valódi civil kurázsiról szeretnének példát látni, akkor ne hagyják ki. Ráadásul hiába játszódik a történet a nyolcvanas évek közepén, Nagy-Britanniában, nem egy olyan pillanata van a filmnek, amire azt mondhatjuk: ma, itt is volna mit tanulnunk. Attól pedig nem kell félni, hogy egy-egy magyar vagy amerikai film stílusában nyomnák az arcunkba a melegeket. A Büszkeség és bányászélet végig olyan kimért, elegáns és fanyar, mint amilyennek Bill Nighyt bármelyik filmje alapján felsejlik bennünk. Miközben úgy van megfilmesítve a megtörtént eset – amire és következményeire a mai napig büszkék lehetnek a britek -, hogy közben a fősodorhoz illeszkedő mellékszálak nagyon sok mindent elmesélnek a korabeli Egyesült Királyságról.

Mindehhez képest, tulajdonképpen katasztrofális élmény a Zűrös olasz esküvő című alkotás, amit kizárólag a magyar főszereplőnő, Osvárt Andrea – Megdönteni Hajnal Tímeát – miatt néztünk meg. De sajnos nincs mit szépíteni: Osvárt Andrea színészi képességei csak egy fadarabéhoz mérhetőek. Amin az sem segít, hogy a többi szereplőről sem mondhatnánk, hogy sokat megvillantanak a színészmesterségből. Holott alapvetően jó történetről, rengeteg remek mellékszállal, karakterrel, és nem kevés társadalomkritikával megírt forgatókönyvről lehetett szó eredetileg. De hát úgy tűnik, nemcsak magyar betegség a rendezők bénázása, miközben fergeteges film és így egy remek este is kikerülhetett volna a kezeik közül.

Persze, lehet, hogy az elvárásaimmal van a baj. Mert például a Hugh Grant főszereplésével futó Hogyan írjunk szerelmet című amerikai, romantikus vígjátéktól nem vártam semmi különöset, ám azt sikerült felülmúlnia. Talán mert a forgatókönyvírásról, meg a filmkészítésről valóban úgy gondolkodnak az amerikai filmgyártás iparosai, ahogy az itt megjelenik. Kell lennie valaminek a történet mögött. Még akkor is, ha nem Oscar-díjas alkotásról van szó. Hanem csak egy olyan szórakoztató filmről, ami úgy is működik, hogy nem alpári, és a vígjátékot nem a primitív poénok durrogtatása mentén képzeli el. Nem vagyok biztos benne, hogy pár hónap múlva a film minden részletére emlékezni fogok, de egy pillanatig sem bánom, hogy láttam. Tulajdonképpen remek, újévi családi mozi volt.