A Szolnokon működő Magiszter Alapfokú Művészeti Iskola diákjai egy éven belül állítottak már ki a Béres József sétány gesztenyefái alatt, az egyik Baross utcai bérház gangján és udvarán, illetve jelenleg is látható néhány képük az Árkád alatt, a Szifonnak nevezett ifjúsági tér ablakaiban. Miközben tavaly március óta a kiállítóhelyeink csak hellyel-közzel vannak nyitva, a Páncsics Edina vezette közösség valahogy mindig megtalálja annak a módját, hogy közönség elé léphessenek. Talán mert ők nem érnek rá, a fiatalok nem várhatnak, irigylésre méltóan sietniük kell, hisz annyi mondanivalójuk van. Nyár elején, amikor a csak egyetlen napig látható Piktúrát rendezték, azt írtam: Szolnokra beszökött Párizs. Az Árkád alatt látható Parafrázis néhány képe láttán meg legszívesebben azt mondanám: ha már beszökött, próbáljuk köztünk tartani.

Sajnos csak kilenc képből áll a mostani kiállításuk. Kilenc olyan festményből, amelyek láttán sokan felkiálthatnak, hogy ezeket már láttam valahol. De nem így. Babits Mihály legismertebb ábrázolása, ahogy jobbjával megtámasztja szomorú homlokát Rippl-Rónai József festményén. Talán egy házi köntösben, amiből Gazdag Adrienn képén Rippl-Rónai más festményeiről ismerős mintájú kabát lett. Mekkora ötlet! Miként a tahiti nőket festő Paul Gauguin egyik képét is úgy megőrizni, hogy alakjait egy teljesen más stílusba emeli át az ifjú alkotó (Kovács Tamás munkája). Félreértés ne essék: ezek nem a nagy művek kifigurázásai, netán megszentségtelenítései, hanem az eredeti dolgok saját „szavakkal” való újbóli elmondása, továbbgondolása. Parafrázisok.

De miért csak ennyi? Képtelen vagyok szabadulni ettől a kérdéstől. Hiszen a végtelenül lehangoló Árkád üvegfalakkal végigfuttatott folyosója, belső udvara hasonló képekért kiállt. Lassan egy éve nem lehet hagyományos kiállításokat rendezni, miközben Szolnoknak itt van egy nyitott, de mégis zárt „kiállítótere”, ahol egymásnak lehetne adni az üvegfelületeket. Nem két üvegtáblányi helyen, mint amennyit a sokkal nagyobb kollekciójának a Magiszteresek kaptak! Hanem végig, az összes működő vagy magára hagyott üzlet ablakában vagy hátuljában. És akkor végre újra érdemes lenne erre sétálni, ami az egész háznak és Szolnoknak is jót tenne.

Dürer Szent Jeromos festményéből kiemelt arcképből háromféle is látható az Árkád alatt. Az egyik – Bódi Vanda munkája – olyan, mintha a 15-16. század fordulóján élt német festő ötletét a négyszáz évvel később alkotó Vincent van Gogh valósította volna meg. Nem szentségtörés, hanem egy jó adag tehetség, humor és fiatalos lendület. És ezt olyan jó lenne a városban tartani, hiszen Szolnok lassan kétszáz éve egybeforr a képzőművészettel. Amit két oldalról kell őrizni. A leendő alkotók és a leendő befogadók felől. Ahogy történik ez ismét Páncsics Edina PEDAGÓGUS jóvoltából, az új értelmet kapott Árkád alatt. Még! Még, sok hasonlót!