Mielőtt azzal vádolnának, hogy képtelen vagyok örülni az elért sikereknek, a nekem is jó beruházásoknak, szeretném leszögezni, hogy: de! Merthogy annak a nemzedéknek a gyermeke vagyok, amelyik kiskora óta többnyire autóval vagy buszon tehette meg a Szolnok és Budapest közötti utat. Azaz egész korai emlékeim vannak a 4-es főútról, sőt Abony mellett a mai napig nem tudok úgy elhajtani, hogy ne jusson eszembe az a régi, hosszú, íves kanyar a jegenyesorral. És, mint ilyen „öregember”, arra is pontosan emlékszem, milyen nagy szó volt, talán a nyolcvanas évek elején, amikor elkészült a Ceglédet elkerülő rövid szakasz. Aztán a kilencvenes években, amikor Ceglédbercel közelében a négysávos rész épült. Majd a kétezres években az abonyi elkerülő, aztán 2008 környékén a Vecsés és Üllő kihagyását lehetővé tevő M0-ás rávezető. Meg persze arra is, hogy milyen sóvárogva gondoltunk a Pécs, Nagykanizsa vagy éppen Debrecen felé épülő autópályákra.

Elvitathatatlan tény, hogy az Albertirsa és Üllő közötti M4-es gyorsforgalmi út átadása Szolnokon is helytörténeti jelentőséggel bír. Kicsit patetikusan akár a Pest-Szolnok vasútvonal 1847-es elkészültéhez is hasonlíthatnám. Merthogy a közlekedéstörténetben 2020. február 7-e óta van lehetőségünk arra, hogy lakott terület érintése nélkül, nagyjából XXI. századi körülmények között tegyük meg a Szolnok és Budapest közötti szűk 100 kilométeres távot. Azaz, ma még felmérhetetlenül, pár hét vagy hónap múlva meg már természetesnek véve jött hozzánk közelebb a főváros. Amit már csak akkor vehetnek el tőlünk, ha járhatatlanná teszik ezt az új utat.

Ám az egyébként jogos pezsgőzés pillanataiban – na, jó, utána – se felejtsünk el néhány dolgot. Például azt, hogy Jász-Nagykun-Szolnok megye még mindig azon három megye között van, ahol nem kell a gyorsforgalmi úthálózat használatáért fizetni. Ez pedig egyáltalán nem dicsőség, hanem annak jele, hogy szűkebb hazánkban a rendszerváltás után három évtizeddel sem épült ilyen út. Ráadásul afelől se lehet kétségünk, hogy Békés és Nógrád megyére a már kész gyorsforgalmi utak miatt hamarosan kiterjesztik a fizetési kötelezettséget, így ezen a nem túl dicső táblázaton évekig fogunk még egyedül „ücsörögni”. Várva, hogy valóban elkészüljön – nagyjából másodjára – a Szolnokot északról elkerülő út, netán egyszer összeérjen a megyén keresztül az M4-es berettyóújfalui és Üllő-Abony közötti szakasza.

Tudok örülni az elért sikereknek, de nem tudok elengedni bizonyos kérdéseket. Mit vétett Szolnok, hogy sem a szocializmus utolsó két évtizedében, sem a rendszerváltás utáni háromban nem tudta kijárni magának a gyorsforgalmi utat? Persze, fontos, hogy végre lassan a város kapujáig ér az M4-es – azért 2020 júniusa még odébb van -, de ez nem mentesíthet bennünket az elszalasztott lehetőségek boncolgatásától. Avagy az okozott károk számbavételétől. Mert bizony emberéletekben is mérhető a lemaradásunk, hiszen hányan vesztették életüket az ország leggyilkosabbnak tekintett 4-es útján az elmúlt fél évszázadban.

Nem szeretnék senkire se mutogatni, főleg, hogy ez a mutogatás egy minden irányt érintő kapálózásnak tűnhetne. De az ünnep mámora utáni józanabb pillanatainkban talán végiggondolhatnánk, eddig mit veszítettünk. És mit kellene tennünk a további veszteségeink minimalizálása, azaz a Szolnokot valóban elérő, és a megyét keresztbe-kasul átszelő – például az észak-déli M32-es – gyorsforgalmi úthálózat minél gyorsabb építése érdekében. Nem nekik! Mindnyájunknak.

(A fotók a magyarepitok.hu oldalról származnak, Bernát Benjámin munkái.)