Nem lehet kétségünk afelől, hogy a végre elkészült M4-es szolnoki, északi elkerülő autóút (és nem pálya) az új Zagyva- és Tisza-hidakkal jelentős változásokat fog hozni – nem máról holnapra, hanem évek alatt – a város és környéke életében. Akik vannak elég idősek, azok talán még emlékezhetnek arra, hogy a három évtizeddel ezelőtt átadott déli elkerülő és a Szent István-híd, szép lassan, miként alakította át a déli városrész, az ipartelepek és a Szandai-rét arculatát. Hogyan változott meg Szolnok belvárosa attól, hogy a kamionok már nem a főterén és a főutcáján dübörögtek vagy vánszorogtak keresztül. Majd a megállíthatatlan változásnak köszönhetően az utóbbi évtizedben hányszor néztünk reménykedve észak felé, amikor a Szent István-hídon történt baleset miatt összeomlott Szolnok közlekedése. Az M4-es elkerülő és az új hidak ugyanígy fogják átalakítani Szolnokot és a mindennapjainkat, elég csak a Thököly út és az új csomópont között már most is zajló építkezésekre gondolni. Szóval ez öröm, ez boldogság.

De egy ilyen ünnep elhomályosíthatja-e az emlékezetünket, zárójelbe teheti-e azokat a történéseket, amelyek mégiscsak szegélyezik ennek az útszakasznak a megszületését? Legyinthetünk-e arra, hogy a már eredetileg is legalább másfél évtizedes késéssel építeni kezdett szakasz a 2013-as ígértek ellenére, nagyemberek háborúja miatt, nagyjából hat év késéssel lett kész? Kiszámoljuk, hogy ebben a hat évben hányan vesztették életüket a Szolnok környéki halálúton? Összeadjuk, hogy mekkora származtatott fejlődéstől, fejlesztésektől esett el a város és az egyes polgárai, amiatt, hogy 2015. március 31-én, máig homályos indokokkal leállították a beruházást? Az akkori alvállalkozók veszteségeit, az elkészült objektumok őrzését, állagmegóvását, az újbóli nekirugaszkodás és a megemelkedett építőanyag árak plusz-plusz forintjait összeadja valaki? Vagy csak lemondóan legyintünk, hogy most már mindegy, most már az a lényeg, hogy most már legalább készen van? És nem beszélünk a károkról, a károkozókról, hanem majd simán újra és újra belelépünk ugyanilyen folyókba.

Azt hiszem, ha egyszer még objektíven nézhetünk vissza erre az időszakra, a szolnoki M4-es elkerülő építése iskolapélda lesz. Egy olyan történet, aminél azt is megpróbáltuk ünnepelni, amit elrontottunk, de igyekeztünk úgy csinálni, hogy a saját hibánk kijavítása sikernek tűnjön. És, ha nem lett volna elég a hibajavítás ünnepléséből, még a végén rá is tettünk egy lapáttal. Mert tényleg siker, hogy mégsem kell fizetni az elkerülő útért? Mintha valami gonosz sárkánnyal kellett volna a hős lovagoknak megküzdeniük az ingyenes használatért? Mint, amikor egy húzósabb és zúzósabb buli után még dicséretet várunk azért, mert rendet raktunk magunk után.

Persze, pár év múlva ki a fene fog minderre emlékezni? Itt lesz az út, a hidak, amiket innen már senki nem vihet el, és majd fizetünk érte, mert semmi sincs ingyen, és ez így van rendjén. A fura körülmények pedig legendává, vicces történetté válnak, a szereplői meg balladai homályba vesznek. És talán mi magunk se hisszük, hogy velünk ilyesmi megtörténhetett.

(Illusztrációk: magyarepitok.hu)