Először azt hittem, kizökkent az idő, és visszarepültem valamelyik korábbi, szolnoki magyar kultúra napi ünnepségre. De nem. Mindössze annyi történt, hogy a Himnusz elhangzása után az idei rendezvényt is sikerült ugyanazokkal a mondatokkal kezdeni az Aba-Novák Agóra Liszt Ferenc színháztermében. Azaz elismételni, miért éppen január 22-es a magyar kultúra napja. (Csak én teszem hozzá, hogy éppen 30 éve.) Aztán gyorsan kiderült, hogy lényegében csak a kitüntetettek neveit cserélték ki a tavalyi vagy azelőtti forgatókönyvben. Így pontosan ugyanolyan, a nézők számára kellemetlen, a kitüntetteknek egyáltalán nem ünnepi, a várossal szemben pedig ciki díjátadót sikerült lebonyolítani, mint a korábbi években. Amit már tavaly és tavalyelőtt is szóvá kellett volna tenni, de mindig reménykedtem, hogy majd jövőre más lesz. Hát nem!
Rendezvényrendezést Magyarországon sehol sem tanítanak, így a különböző ünnepségek színpadra állításában vagy lebonyolításában csak amatőrök vesznek részt. Ugyanakkor némi józan gondolkodás, a közreműködők iránti empátia, a rendezvény előkészítésére áldozott idő – legalábbis szerintem – csodákra lehet képes. Persze csak akkor, ha bárkiben felmerül annak az igénye, hogy valóban tisztelegni szeretne a kitüntetettek, a magyar kultúra szolnoki napszámosai és tulajdonképpen önmagunk, a város lakóinak teljesítménye előtt. És nem letudni egy évente ismétlődő rendezvényt.
Még akkor sem, ha Szolnok lakosságának 99,5%-a nem volt jelen, nem is érintett és minden bizonnyal nem is értesül a január 22-ei ünnepség részleteiről. Tehát, ha ciki is volt a Kaposvári Gyula-díjtól a Tiszavirág turisztikai díjig bezárólag minden elismerés átadása, legfeljebb egy szűk kör szerez róla tudomást. És, ha nem beszélnek róla, akkor nincs is baj. Avagy, ha csak azt közvetítjük az eseményről, hogy ismét milyen klassz volt, akkor akár magunk is elhitethetjük ezt.
Én azonban nem értem, miért kell önmagunkat becsapni? Miért kell a középszernél is ezerszer gyengébbel megelégedni? Ha szóvá teszek egy gyengébb színházi előadást, akkor mindazt, ami a magyar kultúra napján az Agórában, 2020-ban történt, szolnokiként kérem ki magamnak!
Néhány évvel ezelőtt az esemény szervezői legalább arra figyeltek, hogy a kitüntettek a színpad közelében, a sorok szélén foglaljanak helyet, azaz ne a tizenvalahányadik sorból kelljen előre menniük, vagy éppen a legidősebb díjazott ne az első sor közepéről botorkáljon a lépcsőhöz. Még arra is futotta, hogy a színpad két oldalán lévő lépcsőnél segítők álljanak, akik nemcsak a nehezen mozgóknak, de a kezükben kitüntetéssel, oklevéllel és virággal egyensúlyozóknak is segítettek. Emlékeim szerint korábban még az sem okozott gondot, hogy a különböző kitüntetések között, miközben a műsorközlő elmondja az adott díj lényegét, ne az előző kitüntetett fotója legyen kivetítve. Idén már ezekre sem figyelt senki.
És azt mondom, ezek csak a lelketlenségre, az oda nem figyelésre utalnak. A gondolkodás, a kreativitás, és a jobbító szándék teljes hiányát a díjak átadásának évek óta ismételődő menete mutatta. Szerintem polgármesterünk egész hónapban nem gyalogolt annyit, mint azon az estén. Színpadra be, díj átadása, színpadról ki. Nagyjából hússzor. Hogy a legtöbb esetben várnia kelljen a kitüntetett színpadra érkezésére. Pontosabban a díj átadásának burleszkbe illő néhány másodpercére. Mert a díjazott a legtöbb esetben a hátát mutatta a közönségnek, és küzdött azzal, hogy két kézzel, kézfogás kíséretében három dolgot átvegyen. Majd miközben a polgármester és kétfős, dekoratív kísérete rendezői jobbra ki a takarásba, a kitüntetett valahogy lebotorkálhatott a helyére. Holott lehetett volna egy perc, aminek róla, az ő ünnepléséről kellett volna szólnia. Már, ha ez lenne a cél. Vagy a tisztelt megadása.
Nem akarom senkiben felidézni az inkább felejtésre méltó este emlékeit, de nem hagyható szó nélkül, hogy Japán egyik legmagasabb kitüntetéséről szóló oklevelet egy szürke tárgyalószékre helyezték el a színpadon. Amit a bennünket megtisztelő japán nagykövet munkatársa pakolgatott. És miként az összes többi kitüntetés átadása esetében, ennél sem volt kitalálva, hogy mikor, hol áll a díjátadó, a tolmács, a kitüntetett. Én kérek elnézést a felkelő nap országának minden polgárától és Kovács Misi bácsitól!
Sorolhatnám a további arcpirító jeleneteket. Például azt, amikor a színpadról lejövő kitüntetettnek, a lépcső előtt virággal felsorakozó – a lényeg, a díj átadása közben a nézőtérről kifurakodó – ismerősei, sötétben próbálnak gratulálni, miközben már a következő díjazottról szól az ünnepség. Vagy a tízperc alatt véget nem érő szünet, amikor a lelépők gratulálni próbálnak néhány díjazottnak, hogy aztán fél házzal folytatódjon az ünnepség. De említhetném a legvégét is, amikor a földszintre leérő nézők dugóba kerültek, mert hová sikerült a pezsgő kínálást állítani? Igen, nem gondolkodva, közvetlenül az ajtóba, ami a tízedik ember után óhatatlanul járhatatlanná vált.
Őszintén mondom, nem tudom, kinek a kompetenciája egy ilyen városi ünnepség megrendezése, így talán nem vádol személyeskedéssel. Nem is a személyének, hanem a munkájának szól a kritika. Pontosabban az elkeseredett felháborodás. Mert a munkájával engem, mint szolnokit vett semmibe. De talán mások is felemelik a kezüket, hogy őket is megalázta és ismét vérig sértette.
