A kártyanaptárakat tulajdonképpen a 19. század második felében „találták fel”, és a két világháború közötti időszakból is ismertek ezek a praktikus kisnyomtatványok, de valamilyen oknál fogva a 20. század első feléig nem igazán futottak be nagy karriert. A szocializmus időszakára sokan úgy gondolnak, hogy mivel nem volt piacgazdaság és piaci verseny, a reklámoknak sem volt sok értelme – ami alapvetően nem igaz -, a magyar kártyanaptárak fénykora mégis a Kádár-korra esik. Minden magára valamit adó vállalat és szervezet szinte kötelességének érezte, hogy kártyanaptárakat készíttessen, amelyeket aztán már az előző év végétől lehetett osztogatni (cserélgetni). A szolnoki cégek a hatvanas évektől kezdték használni ezeket az apró, olcsó és sokakhoz eljuttatható „reklámeszközöket”, hogy aztán a hetvenes évektől tényleg tömegesen lehessen velük találkozni. Sőt, nekem úgy tűnik, hogy a nyolcvanas évekre már kicsit alább is hagyott a lelkesedés.
Nem vagyok kártyanaptár kutató, de úgy érzem, több iskola létezett. A legemlékezetesebbek a fotós oldalukon hölgyeket mutató naptárak, amelyek közül a legkelendőbbek természetesen a leginkább alulöltözött nőket mutató kisnyomtatványok voltak. Ebben a kategóriában parádés megoldások születtek, kezdve az adott cég termékeit lenge ruhában használó, vagy azokon és azok között ülő hölgyekig. A legmerészebbek persze azok voltak, ahol tulajdonképpen csak egy meztelen nő szerepelt a fotón. A „meztelen nős” vagy „csajos” naptárak mellett léteztek más irányzatok is. A hatvanas években nagyon sok rajzolt, olykor csak szöveges naptár látott napvilágot, majd tömegesen jelentek meg a terméket és szolgáltatást bemutató kis kiadványok. A legritkábbak azonban azok voltak, ahol a cég központját vagy telephelyét, telephelyeit mutatták a naptárak képes oldalai.
A Szolnok Megyei Víz- és Csatornamű Vállalat (VCSM) a nyolcvanas években ennek az iskolának volt a híve, legalábbis az 1983-as, 1984-es illetve 1987-es és 1988-as kártyanaptáraik ebben a szellemben készültek. Az első kettő ráadásul nem a hagyományos méretű, kétoldalas megoldás volt, hanem a maga nemében kifejezetten ritka, kvázi négyoldalas, a naptári oldalon a névnapokat is felsoroló kiadvány, amelyekre így kettő-kettő kép is ráférhetett. Az 1983-ason azonban csak a címoldalon van fotó, ami a VCSM szolnoki felszíni vízművének egy részletét mutatja, amelyeket 1979-ben adtak át a városi vízhálózat rekonstrukciójának részeként, és most is ott áll a Vízmű utcában. A második oldalára viszont egy – ma már forrásértékű – térkép került, amiről kiderül, hogy 1983-ban a megye 11 strandfürdőjét kezelte a cég.
A magam részéről az 1984-es, ugyancsak kétoldalas naptár elkészítéséért vagyok a leghálásabb, hiszen „címoldalán” megőrizte a Tiszaligeti strand 1.10-es medencéjében 1965-tól álló napozószigetet, sőt talán az a faház is látható rajta, amiben Szolnok első szaunája működött. A „szigetes” felvétel a sziget oldalára festett felirat miatt is érdekes: „leugrálni tilos”.
Nem emlékszem erre. Arra viszont annál inkább, hogy olykor leugráltunk, főleg záróra környékén, amikor már kevesebben voltak a medencében. Lehet, hogy ez a bő negyven évvel ezelőtti fotó is ilyentájt mészült, mert ritkán volt ennyire üres a Tiszaligeti strand.
Ennek az 1984-es naptárnak a hátsó, fotós oldalán olyasmi látható, amihez nem tudok hozzászólni. Valami szivattyúk. Csak feltételezem, hogy ezek nem a Tiszaligeti strandon voltak, hanem inkább a központi telepen, és a hozzáértők számára biztos, érdekesek, sőt talán látványosak is. De hát a naptárakat nem látták el magyarázó feliratokkal. Pedig az 1988-as, immár szimpla VCSM-naptárra is ráírhatták volna, hogy a képes oldala mit is ábrázol. A szolnokiak és a VCSM-esek többsége persze tudja, hogy az 1985-ben átadott új, Tiszára telepített vízkivételi művet, ami alapjaiban oldotta meg az addig vízhiánnyal küszködő város és környékének problémáját. Talán ezért is került a kép, hogy „az ivóvíz előállítás költséges, takarékoskodjunk!”.
Az egy évvel korábbi, 1987-es VCSM-es kártyanaptárt korábban már bemutattam, a Damjanich uszodát mutatja fénykorában. Pontosabban az egykori nagymedencét, aminek a felén a fotózáskor éppen pólóedzést tartottak, illetve a 33-asat rejtő lelátót, ami meg annyira üres, hogy a felvétel biztosan nem nyáron készült. Egyébként az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nyolcvanas években nemcsak a Szolnok Megyei Víz- és Csatornamű Vállalat gondolta úgy, hogy a kártyanaptárára az általa működtetett építményeket, strandokat, vízkivételi műveket, gépházakat helyezi. Az Észak-Bács-Kiskun megyei Vízmű Vállalat például az egyik szállodáját, a Gyulai Vízművek pedig az egyik fedett uszodáját „reklámozta” az aktuális naptárán.
