Körülbelül két hete születtem, és a múlt heti feljegyzésemben még azt írtam, hogy az idők végezetéig fogom díszíteni Szolnok egyik utcáját a gyalogosok, a bringások és az autósok legnagyobb bosszúságára. Úgy tűnik, tévedtem. De menjünk sorba!
Ott fejeztem be, hogy születésem másnapján két bójával és egy oszloppal jelöltek meg ismeretlen munkások. Másnap reggelre a két bóját ismeretlenek meglovasították, és a vasrudat is inkább belém állították, így már alig voltam észrevehető. Egy alattomos lyuknak nem is lehetett ennél jobbat kívánnia, hiszen egy beláthatatlan kanyar után így már jó eséllyel számíthattam az autókra, a kvázi gyalogátkelő miatt pedig a gyalogosoknak és a bringásoknak volt esélyük, hogy súlyosan belém botoljanak.
Ráadásul a kilátásaim a hétvégén sokat javultak. Vicces kedvű és erőtől duzzadó fiatalok, útban valamelyik kocsma felé, úgy látták jónak, hogy nem kell az a vasrúd se belém, semmi értelme ilyesmivel riogatni az embereket. Szépen kiszedték belőlem, és a szomszédos üres telekre hajították. Istenem! Micsoda emberbaráti gesztus. Én csak egy lyuk vagyok az úton, tehát nem igazán tudom megítélni, mennyi munka belenevelni a fiatalokba ezt a remek mentalitást, de köszönöm. Legalább egy napig semmi nem figyelmeztetett a létezésemre.
Aztán jött valaki, aki úgy gondolta, hogy cserép vagy valami kaspó lehetek. Letört faágakat szúrt belém. A zöld lombok pedig figyelmeztették a felém járókat, hogy ott vagyok. Még akkor is, amikor két nap után már kezdtek elszáradni a leveleim.
De még ekkor is reménykedtem, hogy az esőknek köszönhetően tovább nőhetek, és előbb utóbb csak kitörök egy kereket vagy egy bokát. Hisz más hasznom nincs, csak hogy munkát és megélhetést biztosítsak az autószerelőknek és az orvosoknak.
Aztán alig két hetesen a legszebb álmomból felriasztottak. Először nem igazán értettem, hogy a belváros közepén, a lakóházak szegélyezte keskeny utcán mi az a zaj. Ám rájöttem. A megjelölésemre érkezett Víz- és Csatornaművek feliratú kisteherautó dízelmotorja zúgott mellettem, miközben két munkás, túlkiabálva az autót megbeszélte, hogy miként kerítsenek körbe, és milyen nagy vagyok már. Hú – gondoltam -, mennyi mindent kell még az emberektől tanulnom. Egy szolgáltatónak így kell viselkednie, az a jó, ha reggel fél hatkor már mindenki tudomást szerez a környéken arról, hogy a cégnél bizony serényen dolgoznak.
Bevallom, még ekkor se hittem, hogy bárki bánthat. Azt gondoltam, talán célba ért az előző feljegyzésem, és valaki megnyugtatja a lelkiismeretét és a hosszú hétvégére csak bekerítenek. Kaptam három oszlopot, meg sárga műanyag szalagot, aztán szépen, láthatóan meg lettem jelölve.
És tudják, mi történt? Két és fél óra múlva már aszfaltvágó és kőtörő zúgott mellettem. Négy munkás csákányozott, lapátolt, teherautók jöttek, és mire eljött a délután, betömtek, mint egy lyukas fogat. Még valami géppel is ugráltak rajtam.
Lényegében eltűntem. Már csak egy pár négyzetméteres folytonossági hiány emlékeztet az utca aszfaltján arra, hogy valamikor léteztem. Még ott a kerítés, ami reggel még engem jelölt, de én már nem vagyok. Ha így haladunk, néhány nap múlva friss aszfaltot terítenek a helyemre, és akkor már tényleg semmi nem emlékeztet rám. Csak ez a két blogbejegyzés.
Testvéreim! Vajon veletek mi lehet?