Toledo Madridtól talán hetven kilométerre, délre, azaz az Ibéri-félsziget közepe táján található gyönyörű város. Sok mindenről híres, de itt és most inkább a belvárosát körülölelő, az óvárost az újtól elválasztó folyójáról, a Tajo-ról értekeznék. Akinek még vannak emlékei földrajzórákról, az talán fel tudja idézni, hogy a mediterrán folyók vízjárása meglehetősen szélsőséges, és tulajdonképpen tavasztól őszig inkább a kiszáradás jeleit mutatják, mintsem a bővizűségét. Ugyanakkor a víz – ott is – fontos kincs, hiszen a száraz területeket öntözni kell, hogy teremjenek. Öntözni pedig – arrafelé immár legalább kétezer éve – általában csak úgy lehet, ha száraz időszakokban is elegendő víz van a vízfolyásokban. De ha esetleg ma már nem így akarnának öntözni, akkor is sokkal jobban néz ki az a folyó(meder), amiben víz van, mint az, aminek jelentős része egy kiszáradó, üres ösvény.
Nem akarom túlragozni ezt a témát, hiszen a toledói óvárosból lenézve jól látható, hogy a helyiek igyekeznek minél tovább maguknál tartani a közelükbe érkező kevéske vizet. Nem valami ördöngös találmánnyal, hanem egyszerű mesterséges zúgókkal, amelyek mögött elfogadható marad a vízszint, nagyobb csapadék esetén pedig simán átbukik fölöttük a plusz víz, vagy ellepi, és észre se lehet venni a létezésüket. Nem vagyok vízügyi szakember, de nekem tűnik, ezektől a zúgóktól kicsit egyenletesebb a város körül a folyó szintje, a meder jelentős része nem szárad ki, és talán a vízi élővilágnak és a környéknek is jobb ez így. Mondom, nem vagyok vízügyes, csak azt tudom, hogy hamarosan iszonyatosan leapad a Zagyva, a víz sok helyen inkább áll, mint folyik majd a mederben, és vitathatatlanul szép és értékes a város átszelő folyó, de így kevésbé hasznos. Zúgó és duzzasztás párti vagyok, mert szerintem bűn csak úgy elengedni magunk mellett az egyik legnagyobb kincsünket.
Persze én más kincsekkel is máshogy bánnék, mert nem értem, hogy ha Madrid tágan vett belvárosában megőrizhető az egykori marhavágóhíd, akkor nálunk miért nem hasonló kincs egy ipartelep.
Az elmúlt egy-másfél évszázadban épült, a maguk nemében gyönyörű ipari épületeket miért éri meg jobban lebontani, és a helyüket szinte üres telekként kezelni, mintsem új funkciók szerint hasznosítani? Főleg, hogy sok ilyen terület, ma már nem a város széle, hanem már-már a belváros.
A madridi Matadero egykor marhavágóhíd volt a Manzanares folyó partján. Aztán körülölelte a város, megváltozott az élelmiszeripar, és eredeti funkciójában fölöslegessé vált. A környék nyolc-tízemeletes lakóházait, a folyócska túlpartján lévő plázát elnézve nincs kétségem afelől, hogy a területére lett volna jelentkező, aki „fantasztikus” lakóparkot – modern lakótelepet – rittyentett volna oda. Persze először földig rombolva a nemcsak szép, de robosztus, jól megépített csarnokokat is. (Lásd a fővárosi vágóhíd frissen elpusztított területét a IX. kerületben!) Ám nem ez történt. A csarnokokat megmentették, új funkciókat helyeztek el bennük, a területet pedig (köz)parkosították. És ma a néhai vágóhíd területén működik a kerületi önkormányzat, de van ott színház, mozi, koncertterem, közösségi iroda, kiállítótér, éttermek, kávézó, és még ki tudja, mi minden (ja, tűoltóság is). Színes programokkal, híreim szerint hétvégén iszonyatosan sok látogatóval.
Tudom, hogy nem lehet minden ipari területet ilyen módon hasznosítani. Tudom, hogy az egykori cukorgyár vagy papírgyár helye, Szolnok eltartó képessége és kulturális és közösségi potenciálja nem mérhető egy fővároséhoz, de azért néha jó ábrándozni. Mondjuk csak azon, hogy milyen funkciókat lehetne vinni az egykori tárházba, hogyan menekülhetne meg a vasútállomás és környéke, vagy mi lett volna a déli iparterületből, ha a cukorgyárból vagy az papírgyárból nem üres telkek, hanem új városi alközpontok jönnek létre. Esetleg irodaház telepekkel, amik kicsit többet hoznának a köznek, mint az átrakodó állomások.
