2010: A régi mentőállomás

Gyerekkoromban Szolnok egyik legfontosabb és számomra legizgalmasabb kereszteződése volt a két balkáni hősről elnevezett utca találkozása. A 32-es főút ugyanis a ma már Dr. Elek Istvánról és Baross Gáborról elnevezett utcák kereszteződésénél érté véget, és torkollott bele a várost átszelő 4-es főútba. Egykor lámpás kereszteződés volt itt, ahol a Jászberény felől érkezők két sávról kanyarodhattak a 2x2 sávos 4-esre. Emlékeim szerint, itt a nap minden szakában autók pöfögtek, és elő nem fordulhatott, hogy egyedül álltunk volna a jelzőlámpa előtt.

Imádtam itt várakozni, és mindig azért szurkoltam, hogy a jelzőlámpához a lehető legközelebb kelljen megállnunk. Ha ugyanis így történt, akkor hosszasan lehetett bámulni a talpalatnyi helyre beszorított, riasztásra váró mentőautókat, ami egy alig tíz éves kissrác számára maga volt a csoda. A két utca találkozásánál, abban a kastélyszerű sarki házban működött ugyanis az egykori szolnoki mentőállomás.

Emlékeim szerint az épület földszintjén - ott, ahol ma talán ajtókat kínálnak - mindig égtek a lámpák a műhelyekben, és két-három mentő parkolhatott egymás mellett. Az apró udvaron még legalább két ugrásra kész autó várakozott, és ha jól emlékszem, a nagykapu soha nem volt bezárva. Nem jártam az épületben, de gondolom, az emeletén működhetett a diszpécser szoba, és ott várakozhattak a fekete egyenruhás mentősök a riasztásra.

Persze nemcsak négy-öt autója volt a szolnoki mentőállomásnak. Valamivel lentebb, a Móricz Zsigmond és a Dimitrov (ma Elek István) utcák torkolatában, azon a háromszög alakú téren, ahol ma parkoló van, ott várakozott a többi jármű. Legalább harminc hófehér Nysa és egyetlen UAZ mentőautó.

Beloiannisszal és Dimitrovval eltűntek a Nysák és az UAZ-ok is, pedig a hatvanas évek elejétől a rendszerváltásig ezek a járgányok alkották a hazai mentőautó-flottát. Így visszagondolva a bumfordi lengyel Nysák megszépülnek emlékeimben. Hogy a célnak megfeleltek-e, nem tudhatom, szerencsére soha nem vettem igénybe a szolgáltatásaikat, azonban három évtizedig mégis ezek jelentették a segítséget.

Az igazi nagy csoda azonban nem a lengyel és orosz mentők voltak. Hanem az első Mercedes rohamkocsi, amiből sokáig egyetlen egy volt Szolnokon. Ha ez a nagyra nőtt kocka feltűnt az utakon, tudtuk, hogy nagy a baj. A hozzáértők nem is felejtették el hozzátenni ilyenkor, hogy ebben a nyugat-német csodában akár operálni is lehet.

Aztán a nyolcvanas évek elején eltűntek a mentők a város közepéről. A Széchenyi lakótelep folyamatos építése közben, valamikor 1982-83 környékén elkészült a mentőállomás mai épülete, ahová kiköltözött az összes Nysa, UAZ és Mercedes. Én meg évekig bámulhattam az üresen álló épületet a 32-es és a 4-es kereszteződésében. Ott, ahol ma már csak egy egyirányú utca indul.