Szolnoki házak (53.): A Művésztelep új műhelyházai

(NYÁRI ISMÉTLÉS: Ez a cikk 2021. június 17-én jelent meg először.)

Akik először látogatnak a Szolnoki Művésztelepre, simán azt gondolhatják, hogy a jelenleg álló négy épület egykorú, sőt esetleg egyidős magával az 1902-ben megnyitott teleppel. De akár az is előfordulhat, hogy azt hihetik - mint a művésztelep parkjában álló mű-vártorony esetében sokan a mai napig feltételezik -, az épületek vagy közülük néhány az egykori szolnoki vár maradványait őrzik, esetleg egyes részeik több száz éve állnak a Tisza és a Zagyva torkolatánál. Ezt erősítheti a Zagyva-híd lábánál frissen épített bástya mellé kihelyezett 1617-es Georg Hoefnagel metszet képe, amelyen hasonló tömbök fedezhetők fel az egykori vár területén, mint a művésztelep hátsó kerítéséhez egészen közel álló, új öntő- és grafikusműhely. Mindez nem baj, mert azt mutatják, hogy a Szolnoki Művésztelep legutolsó felújítását tervező Álmosdi Árpád és Csendes Mónika jól felismerhető koncepció alapján dolgoztak.

Szolnokot már a XIX. század második felében felfedezték maguknak a képzőművészek, és a város első aranykora - a kiegyezés és az első világháború közötti időszak - lehetőséget teremtett arra is, hogy az egykori vár területén létrejöjjön a művésztelep. Ennek területe nagyjából a maival megegyező volt, a Gutenberg tér, a Bástya utca és a Zagyva határolta. A telepen két műteremház épült, amelyek kis túlzással a ma is állók ősének tekinthetőek (erről később). Érdemes megemlíteni, hogy a Szolnoki Művésztelep főbejárata a második világháborúig a Lippich Gusztáv térről nyílt.

A néhai névadó Jász-Nagykun-Szolnok megye főispánja volt 1899 és 1905 között, ám nemcsak ebben a minőségében, hanem igazi művészetpártolóként is segítette a telep létrejöttét. A sors vagy inkább Szolnok történelmének furcsa fintora, hogy a telep előtti teret akár Lippich Istvánról is el lehetett volna nevezni, aki az első világháború után, ugyancsak főispánként, tulajdonképpen megmentette apja legfontosabb örökségét. Ő volt ugyanis az, aki az 1919-es román ostromban súlyosan megsérült telep felújításához többek között bankkölcsönt szerzett, így az a húszas évektől ismét a magyar képzőművészet fontos központja lett.

A Szolnoki Művésztelep két épülete a második világháborúban újra súlyos károkat szenvedett, sőt az addig felhalmozott gyűjteménynek is lába kélt. A képzőművészek valamikor az ötvenes években kezdtek visszaszivárogni a telepre, amin az ötvenes évek első felében a rövid ideig Szolnokon működő Közlekedési Műszaki Egyetemmel is osztozniuk kellett. A két épület komolyabb felújítására 1957 körül került sor, amikor téliesítették a műteremlakásokat. Ekkoriban érkeztek Szolnokra Meggyes Lászlóék, Szabó László és Simon Ferenc, azaz indult el az az élet, ami talán a mai művésztelep szellemi gyökereinek is tekinthető. A rendszerváltásig még egyszer, valamikor a nyolcvanas évek közepén volt felújítás a Szolnoki Művésztelepen - Pár Nándor és Nagy István tervei alapján -, amivel kapcsolatban Álmosdi Árpád azt mondta: "azóta a világ elment a házak mellett".

Álmosdi Árpádék két évtizeddel ezelőtt már dolgoztak a Szolnoki Művésztelep felújításán. Az alapítás centenáriuma előtt, 2001-ben mindkét műterem-házat felújították, azaz szinte az alapokig visszabontva újjáépítették. Álmosdi Árpád - amikor Csendes Mónikával és Verebes Györggyel körbevezettek a megújult telepen - elmondta: ő már akkor szerette volna az épületek tetőszerkezetét a száz évvel korábbihoz hasonlóan felújítani, ám erre akkor nem volt lehetőség.

A jórészt 2020-ra elkészült felújítás és bővítés tervezése már 2015-ben elindult, amikor megszületett a Reptártól a Szolnoki Művésztelepig tartó, a folyók vonalát követő turisztikai tengely elképzelése. Ettől kezdve a tervezők szorosan együtt dolgoztak a telep lakóival, hiszen fontos szempont volt, hogy ne csak egy szimpla felújítás történjen, hanem a korábbiaknál jobba Szolnoki Művésztelep szülessen. A tervek tulajdonképpen 2017-re készen voltak, így 2018 júniusában a művészek kiköltözése után elkezdődhetett a munka, ami jórészt tavaly őszre be is fejeződött. A tervek minden pontjának megvalósítása azonban az időközben a vártnál jelentősebb régészeti feltárás miatt még várat magára, hiszen a feltárás helyére egy harmadik épület kerül majd, ami egyben a Szolnoki Művésztelep új bejárata is lesz, illetve ahová majd átköltözhet az a galéria, ami jelenleg a toronyhoz közelebbi műteremházban található.

A Szolnoki Művésztelep bővítésénél fontos szempont volt, hogy a közpark, közösségi tér és az ott élő művészek privát, tulajdonképpen alkotó területe kicsit elkülönüljenek egymástól. Ezért került a két új műhelyház a műtermek mögé. Ugyanakkor a két tömb elhelyezésénél arra is figyeltek, hogy a korábban "kert" vagy terasz nélküli művészlakások Zagyva felől ilyen terekkel bővülhessenek, így a belső utat is kicsit távolabbra helyezték. A tervezők olyan szempontokat is figyelembe vettek, hogy két olyan műhelyt kell kialakítaniuk, amelyek a bennük folyó speciális tevékenység miatt nem zavarhatják sem egymást, sem a műtermekben alkotókat. Sőt, Álmosdi Árpád és Csendes Mónika arra is gondot fordított, hogy a ma már nélkülözhetetlen parkolók ne foglaljanak el újabb helyet a művésztelep kertjéből.

Így született meg az emeletes grafikus műhely, amelynek a földszintjét tulajdonképpen a nélkülözhetetlen parkolók foglalják el. Emeletén egy fantasztikus, természetes fényekkel, áttört tetőtérrel kialakított, több alkotónak is teret biztosító műhelyterem, egy kisebb, műhelynek és előadótérnek is alkalmas tér, valamit Szolnok legszebb szerkezetű és panorámájú terasza kapott helyet. Ez utóbbiról lenézve a művésztelepre, a Zagyvára vagy éppen átnézve a Tabán felé, tényleg leesik az ember álla, és jogosnak érzi ebben az esetben az építőművészet kifejezés használatát. Ennek az épületnek a külleme, az elhelyezése, a belső terei és az épületből a kilátás úgy van kitalálva, hogy az messze túlmutat egy szimpla építőipari munkán.

Méreteiben és funkciójában kicsit más az öntőműhely, amit azt hiszem, igazán csak a használói tudnak értékelni. Egy kívülálló számára ez elsőre egy modern "pajta", aminek a faláttörései, a rácsai mind-mind a benne folyó munkára utalnak. Belülről pedig egy praktikusnak tűnő, ugyanakkor nagyon elvarázsolt hely, ahová nem biztos, hogy be mernék lépni, amikor valóban használják. Ettől függetlenül elvitathatatlan, hogy ez az épület akár tisztelgés is lehet a szolnoki vár területén valószínűleg évszázadokon át működő, mindenféle kovácsműhelyek, meg a mához gyökereket jelentő múlt építészete előtt. Nem is baj, ha néhány először a Szolnoki Művésztelepre látogató majd azt hiszi: ezek az új épületek is lassan 120 éve állnak itt, vagy netán az egykori szolnoki vár megmentett maradványai.