Zeneiskola és helytörténet

A szolnoki állami zeneoktatás 35. évfordulójára Évkönyvet jelentetett meg a Bartók Béla Zeneiskola, amit az intézmény egyik tanára - egyben az egyik első növendéke -, Dr. Murayné Szatmáry Judit szerkesztett, az akkori megyei napilap Ventura szövegszerkesztőn tördelt, a Verseghy könyvtár pedig sokszorosított. Már az az egy bővített mondat is számtalan érdekességet rejt. Egyrészt a zeneiskola nem a szervezett szolnoki zenetanítás, és nem is a névadásának az évfordulóján jelentette meg ezt a kis kiadványt, hanem a zeneiskolák államosításának "jubileumán". Talán nem tévedek, ha azt gondolom, inkább csak alkalom kellett, hogy a már lazuló nyilvánosságban saját kiadvánnyal jelentkezhessen az intézmény, amelynek igazgatói ciklusa is pont a végéhez közeledett.

Ám a mából nézve ez már lényegtelen, sokkal fontosabb, hogy időt és energiát szántak a könyvecskére, amit egy akkor újdonságnak számító, már számítógépes - tehát gyors és olcsó - rendszeren tördeltek, és így az "állami" nyomda megkerülésével is tudtak sokszorosítani. Ne felejtsük el, pár hónappal korábban még illegális, szamizdat kiadványok után kutakodtak a helyi rendőrség illetékesei is!

Az iskolai évkönyvek a két világháború között élték reneszánszukat, aminek köszönhetően Szolnokról is nagyon sok ilyen kiadvány maradt ránk. Ezek pedig különleges képet festenek nemcsak az akkori oktatási viszonyokról, de a városról is, hiszen a száraz adatokon túl érdekes dolgozatokat is közöltek. A nyilvánosságot erősen korlátozó szocializmusban sajnos visszaesett az ilyen kiadványok száma, leginkább csak évfordulókhoz vagy jeles eseményekhez kapcsolódóan jelentek meg iskolai évkönyvek, ami miatt negyven év helytörténete is szegényebb lett. A rendszerváltás után újra feléledt az évkönyvek iránti igény, ám mára sajnos kihalóban van, mert mindenki azt hiszi, az intézményi honlapok meg közösségi oldalak mindent megőriznek. Az az érzésem, a Szolnoki Bartók Béla Alapfokú Művészeti Iskola - azaz a városi zeneiskola - múltjáról is többet árul el ez az 1988-ban megjelent kiadvány, mint az intézmény legjobb szándékkal működtetett honlapja. Egyszerűen azért, mert mások a szerkesztési szempontok.

Ebből a 36 éve megjelent Évkönyvből például kiderül, hogy az államosított zeneoktatás ugyanott kezdődött 1953. szeptember elsején, ahol 1946-ban a magán zeneiskola megnyitotta kapuit. A kiadványban mindenütt Malinovszkij út 53-ként emlegetett épületben, ami 1946-ban és ma is Mária út 53., a kiadvány megjelenésekor pedig Május 1. út 53. volt. A ház a zeneoktatást elindító Mezriczky Lajoséké volt, akik olykor a saját konyhájukban is tanították a mintegy másfélszáz növendéket. Ha jól sejtem, ez az épület ma már nem áll a Mária és a Mártírok út találkozásánál, pedig az Évkönyvben olvasható írások alapján fontos szerepet játszott Szolnok második világháború utáni kulturális életében. Részben azért, mert innen szervezték azokat a növendék és tanári koncerteket, amelyeknek a Városi Színház, szokásos jegyárak mellett adott helyet. És ez volt az az épület, amit az 1953-as államosítás után még egy fél évig használtak. Azért ízlelgessük: valakinek a házát azért államosították, mert ott évek óta zeneiskolát működtetett!

Számomra kincs ez az alig hetvenoldalas kiadvány, annak ellenére is, hogy több mint a fele kvázi adatsor, illetve a sokszorosítási technika miatt elég rossz minőségűek a közölt fényképek. Ugyanakkor honnan máshonnan tudhatnám, hogy az 1954. február 8-án megnyílt "új" zeneiskolai épületet a Beloiannisz út 38. szám alatt (ma Baross út) előzőleg az Borforgalmi Vállalat használta. Zeneiskolává alakítása pedig nem történhetett volna meg egy komolyabb "társadalmi" összefogás nélkül, hiszen az 50 ezer forintos tatarozásra is így került sor, de a függönyök és a bútorok is így kerültek az intézményhez. Az sajnos nem derül ki, hogy az 1983-ig használt épület lépcsőházába mikor állították fel Papi Lajos Beethoven-szobrát, aminek létezésére egy fotó és egy néhai diák visszaemlékezése utal. Csak érdekesség, hogy alkotója az a karcagi szobrászművész, akinek a Török-kút terveit, illetve a Tisza szálló gyógyfürdőjében álló, "nyújtózó lány" szobrot is köszönhetjük. A Beethoven-szobor sorsa viszont számomra ugyanolyan rejtély, mint a Szigligeti auláját egykor díszítő Déryné-szobor vagy Liszt-emléktábla története.

A szolnoki állami zeneoktatás 35. évfordulójára megjelentetett Évkönyvet nyugodtan tekinthetjük az 1988-ban több mint hatszáz (!) diákot 36 nevelővel zenére tanító intézmény akkor aktuális beszámolójának. Nem véletlen, hogy a 35 év tanárainak felsorolása mellett az aktuális oktatók fotókkal szerepelnek, az versenyeredmények közül pedig az akkori közelmúlt kap nagyobb hangsúlyt. Ugyanakkor olyan csemegék olvashatók a kiadványban, minthogy 1984-ben szervezték újjá az iskolai fúvószenekart, aminek elődje hét évvel korábban még eredményesen szerepelt a soproni Országos Úttörőzenekari Találkozón, és sajnos nem emlékszem, mikor szűnt meg. Vagy említhetném az ugyancsak a nyolcvanas években megszervezett dobos díszszázadot, amikért ma megőrülnek a Távol-Keleten.

A történelmi áttekintés mellett azonban kedvenc részem az egykori diákok visszaemlékezései, amelyekbe azért becsúsztak olyan mondatok, minthogy az államosítás előtt a régi épületben még búcsúhangversenyt rendeztek - talán nem voltak boldogok? -, vagy hogy 1953 előtt a vasárnapi diákmise után tartották a zeneelméleti órákat.

A mából nézve is hálásak lehetünk azért, hogy 1988-ban összeállították ezt az Évkönyvet. És csak reménykedhetünk, hogy például a Bartók Béla névfelvétel 70. évfordulóján, azaz jövőre újabb Évkönyvet jelentet meg az intézmény, és nemcsak frissítik az 1988 előtti emlékeket, de az azóta eltelt időszakról is beszámolnak. Sok-sok helytörténeti kinccsel és csemegével fűszerezve.