Az osztálytalálkozó kitűnő alkalom arra, hogy újra együtt legyünk egykori szerelmeinkkel, még akkor is, ha ezek a szerelmek egykor csak plátóiak és gyerekesek voltak. Igaz, szépek. És kitűnő alkalom arra is, hogy kiderüljön, az ember életében voltak fontos, őszinte és meghatározó barátságok. És régi történetek mentén ugyanott lehet folytatni a beszélgetést, ahol egykor abbahagytuk. Miért kapta valaki a Winnetou becenevet? Miért keringőztünk az egyik iskolai versenyen? Mikor voltunk Visegrádon?
1985-ből nézve huszonöt év nagy idő. 2010-ből szemlélve jóval rövidebb. 1985-ben el sem tudtam képzelni, mi lesz negyedszázad múlva, hogy élünk majd a XXI. században. A mából szemlélve mesebelinek tűnik az a lassú tempó, ahogy számítógép, mobiltelefon és ezer tévécsatorna nélkül is jól éreztük magunkat. „Nem biztos, hogy jó volt, de legalább nem voltak ekkora különbségek az emberek között” – szakadt ki valakiből.
Az osztálytalálkozókat a fájdalmas és szép történetekért szeretem.
A végtelenül komisz kissrácból egy becsületes, dolgos férfi lett, akit annyiszor meggyötört az élet. Elhagyott feleségéhez visszatért, amikor kiderült, hogy gyógyíthatatlan beteg, két évig ápolta, majd két évig magányosan gyászolta. Aztán megtalálta új párját, akivel végre boldog lehetett volna, már útban volt az első gyermeke, amikor a nevelt fia egy hajnalon elaludt a kormánynál. Motort akart neki venni, párja szidta, hogy meg akarod ölni a gyereket, aztán úgy alakult, a motor árából kellett eltemetni a fiút, a baba pedig elment. A szeme könnyes, miközben mesél, és bizonygatja, hogy mindig folytatni kell.
A legkisebb fiúból szép szál legény lett, és bár az erdőket akarta járni, a hentes szakma jutott neki. Évek óta külföldön dolgozik, naponta ugyanazt a műveletet végzi ezerszer, de úgy, hogy este a kezét alig bírja felemelni. De azt mondja, valamit valamiért, valószínűleg, ő keres a legjobban közülünk. Van autója, háza, megvehette álmai motorját, és nem nyomasztják hitelek. Ugyanolyan hamiskásan mosolyog, mint mikor 25 éve utoljára találkoztunk.
„Megházasodtam, nem kellett volna” – mondja Dezső, akivel talán az országot is körbe bringázhattuk volna, annyit tekertünk egykor. Aztán a két gyereket említi, és megenyhül. Hozzuk az országos átlagot, a sikeres és zátonyra futott házasságok tekintetében. Van, aki többször próbálkozott, akad, aki sokadik élettársát koptatja, vannak kitartók és elszánt magányosak. Egy-kettő-három-négy-öt gyerek – átlagban alig kettő – és már az első unoka is megszületett.
„A férfinak nem könnyű, hiába szeretne valami mást, csak azt kell csinálnia, amiből el tudja tartani a családját” – mondja valaki, mi meg helyeslően bólogatunk. Bandi is próbálkozik sok mindennel, hogy a felszínen maradjon, és keserűen jegyzi meg, az elmúlt években nem a szegények lettek szegényebbek, hanem akik eddig középen voltak, azok csúsztak le. Tavaly még húszezer csirkét vettek meg tőle, idén jó, ha tízezer elkel. Tavaly még hívták házakat felújítani, ma örül, ha egy-egy megrendelés beesik. „Viszem haza a pénzt, de mire belépek vele az ajtón, már megvan a helye”.
Örüljünk annak, ami van, mert könnyen nagyot fordulhat velünk az élet – mondja valaki a hosszú terített asztalnál, és bólogatunk. Az órára nézek, már másnap van, egy munkaidőnyit sztorizgattunk úgy, hogy észre se vettük az idő múlását. Nézem a lányokat, akik szerintem ma is szépek, a srácokat, akik mégis megállták a helyüket, és együtt viszik a hátukon a családot, a várost, az országot. Megyünk előre.
De ne várjunk 25 évet, hogy újra meséljetek! Mert néha jó megállni, és kellenek személyes ünnepek.
