Ha valaki azt gondolná, hogy a mai középiskolások dédszülei – a modern technikai eszközöktől eltekintve – mások, netán jobbak vagy rosszabbak lettek volna tizenhét-tizennyolc évesen, mint a mai diákok, akkor annak had ajánljam figyelmébe ezt az 1943-as kiadású „gyászjelentést”. Ami egyébként arra is remekül rávilágít, hogy a negyvenes évek sem volt konzervatívabb vagy prűdebb, mint napjaink. Megkockáztatom: talán ma nem is lenne olyan iskolaigazgató, aki egy ilyen nyomtatvány kiadásához hozzájárulna. Ehhez a lassan hetvenöt éves kisnyomtatványhoz ugyanis biztosan kellett az igazgató engedélye, hiszen hivatalos nyomdában, háborús időkben készítették.
A feltételezhetően a búcsúzó diákok által összeállított szöveg – egy része vers – természetesen helytörténeti utalásokat is tartalmaz. Ilyen mindjárt a tanintézmény megnevezése, ami ugye a mai Közgé, 1911-ben alapított jogelődje. Amiről e nyomtatványnak köszönhetően azt is pontosan tudhatjuk, hogy ebben az időben még csak fiú osztályokat érettségiztetett. A lányok „egyenjogúsítására” még két évig, és az intézmény életében is minimum harmadik rendszerváltásig kellett várni.
Ugyancsak helytörténeti vonatkozásokkal bír a „mostohaanyánk a Polgári Fiúiskola bérelt gyászházából” mondatrész. Az 1911 óta működő intézménynek normális elhelyezést biztosító Baross utcai épületet ugyanis csak a második világháborúban kezdték el építeni, mivel korábbi otthonait addigra kinőtte. A háború miatt azonban a vártnál lassabban haladt az építkezés, így az 1942/43-as tanévben a négy évfolyam – mostoha körülmények között -, délelőtt és délután, váltott műszakban, a Polgári Fiúiskolában, azaz a mai megyei rendőrkapitányság épületében, annak is a felső szintjén működött.
Szintén van némi Szolnok történeti vonatkozása a Búcsú című versnek is, amiben a ballagók „törzshelyét” vagy kedvenc kocsmáját is megemlítik: Zöld Vadász, Kis Pipa. Érdekes, hogy ez utóbbi műintézet a Jókai utcában, tehát a Kossuth tér közelében működött a két világháború között, tehát elég sokat kellett odáig gyalogolniuk a felsőkereskedelmis fiúknak. Akik talán azért választották ezt a helyet, hogy kellő távolságban legyenek csak férfiakból álló tanári karuktól, akikről egyébként kellő tisztelettel búcsúznak. De az is lehet, hogy volt egy közelebbi „törzshelyük” is, a Zöld Vadász, aminek sajnos eddig sehol se találtam a nyomát.
A 75 évvel ezelőtt IV. b. osztály névsorát böngészve pontosan senkit sem tudtam azonosítani. F. Bede László ugyanis nem az, akiről sokáig utca is el volt nevezve Szolnokon, és bizony Utassy József sem a nagyszerű költő. Miként Tolnay Lajos sem az Ybl-díjas építész, viszont, ha emlékeim nem csalnak, akkor ő talán egyezik a Közgé későbbi szakmai tanárával. Ha bárki tud a ma már legalább 93 éves fiúkról valamit, kérem, írja meg.
Én ugyanis csak azt tudom, hogy az a Muray Lipót volt az osztályfőnökük, aki utána még évekig tanított a Közgében. Meg azt, hogy a 29 fős osztályban huszonhárman római katolikusok, öten reformátusok voltak, míg egy tanuló görög katolikusnak vallotta magát. És bár az alsóbb évfolyamokon még előfordult egy-egy izraelita diák, közöttük ilyen már nem lehetett. Tudható továbbá, hogy a többség 160 pengő tandíjat fizetett, míg Mohácsi István tandíjmentes volt. Mindez kiderül a Kemény László igazgató által szerkesztett, ekkor már hivatalosan Szolnok Községi Kereskedelmi Iskola évkönyvéből. Amiből az is kiolvasható, hogy a vicces kedvű osztály többségének az érettségi is sikerült.
Hogy aztán mi lett velük, nem tudhatjuk. Az azonban biztos, hogy ők voltak az utolsók, akik a szolnoki felsőkereskedelmiben érettségiztek. Sőt, ez az évfolyam érettségizhetett utoljára normális körülmények között, hiszen 1944 márciusában – a németek bevonulása után – felborult a tanév rendje. A következő tanévet pedig el se lehetett kezdeni, 1945. szeptember 1-jén pedig már egy másik világ várta a diákokat és a tanárokat. Már, akik életben maradtak. Jó esélyük volt ugyanis az 1943-ban még a padokat koptatóknak, hogy a következő tanévet már a fronton töltötték – az egyébként folyamatosan katonáskodó tanáraikkal -, vagy éppen együtt menekültek 1944 őszén Szolnokról azzal a 30 ezer emberrel, akik nem akarták a Tisza-híd közelében megvárni a frontot, és az elkerülhetetlenül érkező Vörös Hadsereget.
De e nyomtatvány megjelenésekor mindez talán még elképzelhetetlennek tűnt, hisz „csapataink harcban álltak”, legfeljebb olykor-olykor „taktikai okokból visszavonultak” vagy „kiegyenesítették az arcvonalat”. Az érettségiző fiúk számára is sokkal fontosabb lehetett, hogy kiket hívjanak meg arra a bizonyos 1943. május 15-én, délután fél hat órakor kezdődő, eszem-iszommal egybekötött torra. A birtokomba került „gyászjelentés” alapján talán nem túlzás azt állítani: elsősorban a város fiatal hölgyeit invitálták a fiúiskola végzősei az eseményre. Így például Bakos Mártát és nővéreit, akiknek 4 filléres bélyeggel postázták e különös „meghívót” a Sarló utca 7. szám alá.
