Szerintem a Magyar menyegző épp annyira nem táncfilm, mint amennyire a promóciójára a kelleténél jobban rátelepedni próbáló Magyar Állami Népi Együttes ezt el akarja hitetni velünk. Pedig erre sem nekik, sem a filmnek nincs szüksége. Igaz, a Káel Csaba rendezte és Lajos Tamás fényképezte – mindketten producerek is – romantikus, táncos játékfilmnek legalább ekkora keresztje ez a két alkotó, akik miközben próbálják hárítani, hogy a Magyar menyegző kurzusfilm lenne, a forgalmazás közben a kelleténél sokkal jobban az előtérbe nyomják magukat. (Lásd például a Port.hu-ra felrakott fotókat a filmről.) Tudomásul kell venni, hogy igen, ez egy kurzusfilm: azaz a tűzhöz közel álló, sőt a filmes pénzek elosztásában is benne lévő két alkotó viszonylag nagy állami támogatással létrejövő, az aktuális hatalom képviselőinek (is) tetsző mozi. Ebben a kategóriában ennél csak rosszabb alkotások jöttek eddig létre. Ugyanakkor talán remélhető, hogy ezúttal nemcsak Káel és Lajos Tamás, de minden közreműködő is megtalálta a számítását.

Bevallom, féltem a filmtől, de egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem. Sőt, kifejezetten örülök, hogy egy általában nem túl közönségbarát időpontban, lényegében teltházas vetítésen láthattam. Lekötött, szórakoztatott, olykor meghatott. És úgy jöttem ki a nézőtérről, hogy hol lehet Szolnokon ilyen táncokat tanulni. A népviseletek szemet gyönyörködtetők, a táncosok ördöngösen hihetetlenek, a táncos jelenetek közben pedig én is hozzájárultam a mozi széksorának ütemes mozgásához.

Tetszett, hogy az alkotók nem tolták túl sem a pátoszos erdélyi, sem a „csak a hagyományos az igazi” vonalat. Egy pillanatra se akarták elhitetni, hogy a nyolcvanas évek elején Erdélyben éjjel-nappal népviseletben jártak és folyamatosan táncoltak a helyiek. A film végéig, amikor a történet szerint már 1985-ben jártunk, azt gondoltam, megtalálták a helyes arányokat. Fájt is, hogy az idősödő, még mindig önmaguk szobrának faragását végző férfiak, nem tudták vagy hagyták rendesen befejezni a Magyar menyegzőt, és gondolták, itt kell emléket állítani – az erre egyébként nem rászoruló – a magyar táncházmozgalomnak.

A Magyar menyegző alaptörténete egyébként nemcsak kiváló, de ma még legalább annyira unikális, mint az, hogy zenés, táncos filmet magyar népzenével és néptánccal is lehet készíteni. A magyar filmművészet eddig ugyanis alig hozott létre olyan alkotásokat, amelyek valamilyen módon a rendszerváltás előtti Erdélyben játszódnak, az akkori magyar-román viszonyokkal, kapcsolatokkal foglalkoznak. A Magyar menyegző tele van olyan momentumokkal, amelyekből önálló filmek sorát lehetne forgatni – például a névházasságok, a gyomorgörcsös határátkelés, a kényszerű csencselés –, ha végre a magyar filmesek úgy tudnának Erdélyre tekinteni, mint a kortárs irodalom vagy színjátszás. Micsoda kalandfilmet lehetne forgatni például a kolozsvári csöves balhéból, ami egy Neoton koncerttel indult (!), és lényegében egy évtizedre kitiltotta a magyarországi könnyűzenét Erdélyből.

És ezekhez a filmekhez, miként a Magyar menyegző is megmutatja, kiváló színészeink lennének. A két főszereplő fiút megformáló Kovács Tamás – az Aranyéletben ő volt a fiatal Hollós – és Kövesi Zsombor – az Együtt kezdtükben és a Nagy fehér főnökben láthattuk – nemcsak azért jók, mert a film kedvéért táncolni is megtanultak, hanem mert hitelesen és vállalhatón alakítják a két egyetemistát a nyolcvanas évek legelejéről. Rohonyi Barnabásnak ugyan kevesebb lehetőség jut, de egy percig sem kételkedtem, hogy valóban szerelmes a Törőcsik Franciska alakította Katiba, azért pedig hülyeségekre is képes. Ugyanakkor az örömszülőket alakító Lengyel Ferenc és Györgyi Anna elképesztően kilógott a filmből. Nem is értem, miért nem marosvásárhelyi vagy kolozsvári magyar színészek kapták ezeket a szerepeket. Egyszerűen a ruha sem illett rájuk, nemhogy a szájukba adott szöveg. Bár tegyük hozzá, a legtöbb baj éppen a szövegekkel van: ember nem beszél így, ahogy itt megírták.

Ám minden sutasága ellenére is azt mondom, kihagyhatatlan a Magyar menyegző. Mert hátha azt az üzenetet szűrik le a magas nézőszámból a pénzosztók, hogy érdemes lenne még 20. századi erdélyi vagy határon túli sztorikból – például a csehszlovákiai bevonulás idején a magyarok és magyarok kapcsolatáról – filmeket készíttetni, miként a magyar néptánc pont annyira lehetne filmes „betét”, mint bármelyik spanyol vagy arab. Na, ha a Magyar menyegző egy ilyen utat megnyitna, akkor vakarná le magáról igazán a kurzusfilm jelzőt.