A Mici néni két élete és az Egy csók és más semmi után – no meg a korábbi két évtized még be nem gyógyult sebei miatt – a Főfőnök lényegében félházakra (kb. bukásra) van ítélve a Szolnoki Szigligeti Színházban. Nem a darab, a színészek, a rendezés vagy a színházvezetés, hanem az aktuális „főfőnök”, a mindenható szolnoki közönség miatt. Aki/ami ugyan csak mindenki fejében más-más módon létező massza, de kiválóan alkalmas arra is, hogy rá fogjuk, miért nem működik, nem sikerül vagy alakul úgy valami, ahogy szerettük volna.

„Főfőnök” egyébként is mindig és mindenkinek kell, mindig és mindenhol található. Főleg, amikor nem akarunk gondolkodni, vagy nem akarják, hogy gondolkodjunk. A Szigligeti Főfőnök című előadásában éppen ezért kellően kétértelmű az olykor megszólaló narrátor üzenete, hogy ne gondolkodjunk. Bízzunk azonban abban, hogy e már-már bosszantó felszólítás ellenére is (sokan) lesznek, akik mégis elgondolkodnak a Főfőnök üzenetein. Bevállalva, hogy emiatt nem lesz felhőtlen a szórakozásuk, de legalább önmaguktól és önmagukról is tanulnak. Ami a legveszélyesebb minden „főfőnökre” nézve.

Lars Von Trier dán zseni több mint húszéves története aktuálisabb, mint bármikor. Nálunk, Magyarországon, ahol szeretünk mindig, mindenért mást, másokat, de sohasem magunkat hibáztatni, lényegében nemzeti tükör. Mert bár a színpadi játék a távoli Dániában, egy skandináv stílusú irodában játszódik, minden karaktere, pillanata történhetne itt és most is. Hiszen hány olyan politikust, cégvezetőt, családtagot és barátot ismerünk, akik miközben másokat okolnak, hibáztatnak, közben bennünket átverve, a saját pecsenyéiket sütögetik? A külső körülmények áldozatai, elszenvedői vagyunk. És hány olyan politikust, cégvezetőt, családtagot és barátot ismerünk, akik ugyan másokra, a külső körülményekre hivatkozva csúnyán átvernek bennünket – ők pedig természetesen gyarapodnak, sikeresek –, mi mégis szeretjük, sőt megsajnáljuk és olykor a keblünkre öleljük őket? A Főfőnök premierjének nézőterén is sok-sok „főfőnök” ült. Ennél aktuálpolitikaibb felkiáltójelet régen vállalt be a Szigligeti Színház.

Azt nem mondom, hogy annyira bátor a rendezés, mint lehetett volna, hiszen minden biztosítékot kivert volna az előadás, ha például Magyarországon játszódik, magyar irodában, netán egy német vagy kínai cégfelvásárlót megjelenítve. De ne gondolkodjunk, vagy ne gondoljuk túl, hiszen már a darabválasztás is elégedettségre adhat okot! Azt sem írnám, hogy nincsenek az előadásban mára elcsépelté vált klisék, mint a végén, a tolmácson átlépő Kristoffer és Finnur ismeretlen színpadi szerző kapcsán történő egymásra találása. Vagy éppen kihagyott ziccerek, mint a zenekarozás miatt amúgy szórakoztató csapatépítős jelenetsor. Azt sem állítanám, hogy nem egy jóval gyorsabb, pörgősebb, agyamat eldobom előadásra számítottam, ám, ha olyan lett volna, akkor egy felvonásban, másfél óra alatt lepörög, és kevesebb időt hagy a gondolkodásra. Azt pedig kifejezetten tagadnám, hogy a fent leírtak fontosak, mert a Dicső Dániel rendezte szolnoki Főfőnök ebben a formájában is célt érhet. És akiknél célt ér, annak siker és örök élmény lesz.

Nem kérdés, hogy Dósa Mátyás egyik legnagyobb, ha nem az eddigi legnagyobb alakítása az önimádó, mégis bizonytalan, egy általa sem mindig értett világban helyét és pénzét kereső színész olykor ripacs figurája, aki tulajdonképpen viszi az egész történetet és játékot. Amihez egyenrangú partnerek a cég különböző lelkivilágú dolgozóit alakító színészek: Sárvári Diána, Pertics Villő, Cseke Lilla Csenge, Vándor Attila, Polgár Kristóf és Hajdu Tamás Miklós. Utóbbi a bizonytalan zseniként eddigi legjobb szolnoki karakterformálását hozza, megmutatva, hogy ha lehetőséget kap, akkor bármit és bárkit eljátszik. Ők hatan szinte egy külön társulatot, a „forgószínpad lakóit” alkotják a darabban, akikhez tényleg csak mellékszereplőként kapcsolódik Molnár Nikolett ügyvédnője, Mészáros István izlandi Finnurja és Csákvári Krisztián tolmácsa. Közülük a fiatal, eddig Szolnokon nagyobb szerepekben látott Csákvári játéka pedig példa arra, hogyan lehet alázattal viszonyulni egy kisebb feladathoz.

Egyedül a negatív döntéseit másra kenő, az ismeretlen „főfőnökkel” takaródzó Ravn szolnoki alakjával, a Főfőnök szerintem legfontosabb figurájával nem tudok mit kezdeni. Ónodi Gábor ugyanis vagy a totális színtelen, már-már láthatatlan kisembert akarta életre kelteni, akiről senki nem feltételezné, mekkora patkány tud lenni – még nőt is a főfőnökre hivatkozva szerez –, miközben eszenciája a mindig, mindent másokra kenő énünknek, avagy a premierre ez a figura még nem volt kész. Pedig sokkal több Ravn-nal találkozunk, mint Kristofferrel, és sokkal fontosabb lenne a Ravn-okat kiismerni és megtanulni, mert mégiscsak ők manipulálnak bennünket a tőle és tőlünk is független, de (talán) létező külső körülményekkel. Ravn-t talán nem keblünkre kellene ölelni, hanem a fenébe elküldeni. Vagyis a Ravn-okat. Már, ha megtaláltuk és észrevettük őket. Amire szerintem a Főfőnök egyébként bíztat is.