Kora délután volt, fényes nappal, azt hihettem, hogy jól látok. A sietségen kívül semmi egyéb nem befolyásolt. Így visszagondolva viszont már tudom, a hibát akkor követtem el, amikor úgy döntöttem, hogy a Sütő köznek nem a galambszaros oldalán – a régi rendőrség mellett – közelítem meg a Szapáry utat. Nem számoltam ugyanis azzal az aprósággal, hogy a másik oldalon lévő bérház ereszcsatornája csöpög, a nap pedig folyamatosan jár a fejünk fölött. Márpedig ebből következően a délelőtt megolvadt hólé az egyébként sem vízszintes járdán landolt, majd ahogy a fal töve árnyékba került, szépen le is fagyott. A megfagyott lé pedig sunyi módon felvette a járda szürke színét.

Szóval átkeltem a szűk utca túloldalára, és alig léptem volna fel a jeges járdára, a lábaim máris önállósították magukat, én pedig egy dupla, leszúrt rittbergert bemutatva elterültem a földön. Próbáltam ugyan az esés ellen küzdeni, de azt hiszem, ez csak olaj volt a tűzre, növeltem a lendületemet. Csatt!

Miután gyorsan felugrottam, megállapíthattam, hogy a fagynak köszönhetően legalább nem kentem össze magam, és az első lépések után úgy tűnt, sérülés nélkül úsztam meg a mutatványt. A tízedik lépésnél persze már érződött, hogy nem, a Kossuth tér sarkán pedig kifejezetten tudtam, sokáig fogok emlékezni erre az esésre.

Ami így felidézte bennem azt a korábban már tudott, de sajnos elfelejtett igazságot, hogy télen ne mindig a lábunk elé nézzünk. Nem árt ugyanis olykor szemmel tartani a házak ereszeit. Mert ha girbegurbák, szakadtak, lógnak, akkor nagy biztonsággal számíthatunk arra, hogy alattuk jég van. Ráadásul alattomosan. Hisz lehet, hogy a gondos háztulajdonos eltakarította a havat, felsózta a járdát, a csordogáló ereszcsatornával azonban nem nagyon tud mit kezdeni. Hacsak nem tesz alá vödröt, vagy nem áll ott folyamatosan egy zsák környezetbarát sóval.

Évszázadok óta nem öntjük az éjjeli edény tartalmát az utcákra. A szemetet kukákban gyűjtjük, és hetente egyszer toljuk a házunk elé, nem pedig kihajítjuk az ablakon. Sőt, az utóbbi években az is közmegegyezés tárgya kezd lenni, hogy az esővizet nem a csatornarendszerbe vezetjük, nehogy túlterheljük azt. Ám az ereszcsatornák mibenlétével már nem foglalkozunk. Ha csöpög, csurog, ömlik, hát mit tegyünk? Ez van.

Nyáron, amikor egy nagyobb felhőszakadáskor a házak tövébe menekülnek az emberek, jó eséllyel kaphatják összegyűjtve nyakukba az esővizet. Télen pedig! Hát úgy járhatnak, mint én, aki most felpolcolt lábbal ül az asztalánál, és fogadkozik, hogy máskor jobban figyel, hová lép.