NYÁRI ISMÉTLÉS
– Tanulta a hangképzést, vagy eleve ilyen a hangja?
– Nagyon hangos? Néha észreveszem, hogy az uszodán kívül is emelt hangon beszélek. Nem képeztem, mindig ilyen volt. De ez kell is, hogy a medencében dolgozó gyerekek értsék az utasításaimat miközben a fejük a víz alatt van.
– A medence partjáról az úszósapkában, szemüvegben úszó srácokat hogyan tudja megkülönböztetni?
– Az arcukról csak azt olvasom le, milyen a pulzusuk. Ahogy úsznak, arról ismerem fel őket. De magát is megismerem így, amikor úszik.
– És a nevek, mennyi idő után mennek?
– Volt idő, amikor kétszázötven gyerekkel foglalkoztam, és nemcsak az ő neveiket tudtam, de legalább kétszáz szülőét is. Egyszer kiborítottam egy óvónőt azzal, hogy az első óra után felsoroltam név szerint a csoportja huszonkét gyerekét. Azt mondta, neki hosszú idő elteltével is nehezen ment.
– Hogyan lett edző?
– Harmincnégy éve kezdtem a Damiban. Osgyán Misi bácsi, aki korábbról ismert, szólt, hogy legyek a búvárúszók edzője, mert szerinte ez menne nekem.
– Honnan ismerte?
– Hárman lehetünk Szolnokon, akik a hatvanas évek eleje óta az uszodában töltik az életüket. Öt éves voltam, amikor édesanyám levitt Szarvas Bandi bácsihoz úszni, és ott ragadtam.
– Eredményes úszó volt?
– Van egy fényképem, ami a Margitszigeti uszodában készült, és a ma híres Verrasztó gyerekek olimpiai ezüstérmes apukájával állok egy dobogón. Pillangóban biztos, hogy benne voltam a korosztályom három legjobbjában.
– Nem akarták emiatt elcsábítani Szolnokról?
– Mondtam, hogy elég ragadós vagyok, mindig ragaszkodtam a megszokott dolgokhoz. Hívtak a Fradiba, de fel kellett volna költözni Budapestre kollégiumba, ami nem tetszett.
– És az akkor legendás szolnoki vízilabda sem csábította?
– De, főleg, hogy egyszer Kanizsa Tivadar mentette meg az életemet. Gyors úszó voltam, és suttyó kölyökként beszóltam valamelyik pólósnak, aki elkezdett kergetni, és ha nincs Tivadar, agyoncsapnak. Aztán persze nagyon jóba voltunk. Tizenhárom-tizennégy éves gyerekként ezeknek az embereknek a közelében lenni, maga volt a csoda. Abban az időben előfordult, hogy háromezer ember menti ki a Damiba egy meccsre. Egy órával a kezdés előtt a megyeházánál állt a sor vége, és mivel még nem volt meg a lelátó, a Tisza-hídon is végig álltak az emberek. Nekem is tetszett a dolog, de amikor bejelentettem, hogy másik városban akarok továbbtanulni, életemben először megérezhettem, milyen, amikor már nem számolnak az emberrel.
– Mit akart tanulni?
– Édesapám rendőr volt, én is az akartam lenni. El is végeztem egy kétéves iskolát, majd alhadnagyként visszakerültem Szolnokra, gyakorlatra, de mire vége lett, éreztem, hogy nem nekem való. Mert olyasmit kerestem, amit az életem végéig tudnék csinálni és szeretni.
– Így lett edző?
– Persze, csak kicsit később. Miután leszereltem a rendőrségtől, elmentem segédmunkásnak a vegyiművekben. Három műszakban pakoltam ötven kilós zsákokat egy olyan brigádban, ahol nagyon alacsony volt az iskolázottság. Mégis nagyszerű emberek voltak, akik között húsz évesen, ott lettem igazán felnőtt. Másfél év után egy pihenő alkalmával mondta egyikük, hogy Zolikám, neked semmi keresnivalód itt.
– Na, és akkor edző lett.
– Nem. Előbb az Expressz Ifjúsági és Diákutazási Iroda munkatársa lettem, ahol például olimpiai ötpróbákat szerveztem. Nagyon élveztem. Volt olyan, hogy több száz emberrel mozogtunk együtt a Damiban. Közben pedig újra lejártam úszni, úgyhogy akkor szólt Misi bácsi, hogy legyek búváredző.
– Értett hozzá?
– Nem. Nulláról indultam, de a legjobb akartam lenni. Az edzés elméleti alapjai ennél a sportnál is ugyanazok, a technikai részeket pedig megtapasztaltam a saját bőrömön. Európai és világversenyekre jártam, mert meg akartam érteni, mit csinálnak máshol máshogyan, ami miatt a magyarok nem tudnak az első harmincba se bekerülni. Akkor kezdtem érezni, hogy jó úton járunk, amikor elmentünk egy versenyre, ahol délelőtt még lehetett edzeni, de a többiek megvárták és végignézték az edzésünket, majd lemásolták, amit csináltunk.
– És jöttek is az eredmények?
– A nyolcvanas évek végén Szolnok legeredményesebb sportolója a búvárúszó Bartha Anikó volt, aki minden évben vagy az EB-ről vagy a világbajnokságról érmet hozott. Évekig voltam a magyar válogatott edzője is. Akkor szerezte meg a magyar búvárúszó sport az első VB aranyát.
– Azt mondta ragaszkodó típus. Mégis abbahagyta a búvárok edzését, miközben felvirágoztatta a sportot?
– Magyarország nagyon eredmény centrikus, csak az aranyérem számít. Ráadásul az olimpiai sportoknak van igazán presztízsük. A párizsi búvárúszó VB előtt szóltak, hogy vegyem át a szolnoki úszók edzését. Úgyhogy, arra a versenyre már úgy mentem ki, hogy tudtam, nekem az lesz az utolsó. Hazajöttem, és huszonkét éve, 1990 szeptemberében elkezdtem a szolnoki úszókat edzeni.
– Hányan fordult meg azóta az edzésein?
– Nem tudom.
– És az eredményeket sem számolja?
– De, csak nem az érmek a legfontosabbak. Nem feltétlenül bajnokokat akarok nevelni. Azt szeretném, ha az edzéseim és a versenyek által boldog gyerekkort adhatnék a srácoknak. Nekem sokkal nagyobb elismerés az, amikor az egyik volt tanítványom évekkel később Amerikából küld egy fotót, hogy az egyetemi bajnokságon egymás mellett úsztak Michael Phelps-szel. Vagy, amikor edzés után az öltözőben visszahallom a medence partjáról bemondott poénjaimat.
– Nem veszik zokon a pikírt megjegyzéseket?
– Imádják. De ezek a megjegyzések teljesen másként hatnak kívülről, mint az adott szituációban. A srácok pontosan érzik ezeknek a célját, hiszen semmi mást nem szeretnék, mint, hogy önmagukhoz képest legyenek jobbak, az önérzetükre hatva egyéniségük, stílusok legyen és fejlődjenek. Nálam nem az eredmény számít, csak az, hogy élvezzék, amit csinálunk.
– Mindenkivel együtt tud dolgozni?
– Százból kilencvenöten nagyon szeretnek, öten pedig rettenetesen utálnak. Viszont kevés olyan gyerek van, akivel nem találom meg a hangot. Inkább a szülőkkel van a baj. Akik sokszor önmagukkal sincsenek tisztában. A legrosszabb, amikor elkezdenek érteni olyasmihez, amihez nem értenek, és nem hiszik el, hogy a legjobbat akarjuk a gyereküknek. De hát mit mondjak, ha ma egy szülő rátörheti az ajtót az egyik legjobb gimnázium igazgatójára, ha az egyik legjobb gimnáziumban, ahová elvileg azért mentek a gyerekek, hogy megkapják a tudást, fegyelmezési problémák vannak. Persze tisztelet a kivételnek, de sajnos napi problémáról beszélünk, és lehetne sokáig is beszélni erről.
– Mindig csak a medence partján látjuk. Szokott azért úszni is?
– Persze. Hetente három uszodai és két szárazföldi edzést tartok magamnak.
– És azt nem számolja, hogy hány métert tett meg ebben a 22 évben a medence partján?
– Hát! Biztos, hogy nagyon sokat. Egy edzés alatt is összejön néhány kilométer. Volt olyan időszak, hogy hajnalban versenyzőknek tartottam edzést, majd egész délelőtt gyerekeket tanítottam úszni, délután pedig ismét jöttek az edzések, este hatig. Ebben nem is a mászkálás volt a fárasztó, hanem az az érzelmi hullámzás, hogy az egyik pillanatban még versenyzőkkel foglalkozom, a másikban pedig picikkel kell gügyörészni. Ráadásul mindkettőt csak teljes erőbedobással, lelkesedéssel tudtam csinálni.
– Meddig lehet még edzéseket vezetni?
– Ameddig hagyják. Nem is a torkom fog elfáradni, hanem a lélekkel lesz a gond, mert a gyerekeknek átadható emóciókat elszívja a világgal folytatott felesleges harc. Hatvan fölött 5-6 edző lehet az országban, akik a saját kis környezetükben pótolhatatlanok. Még nem vagyok hatvan, de ha eljön a pillanat, hogy már nem vesznek komolyan a medence partján, már nem látom a szemük csillogását, nem veszik a poénjaimat, akkor majd abba kell hagyni.
(A cikk 2012. február 15-én jelent meg először.)
