A Kápolna utca közepén lett volna dolgom, de a kocsit az SZTK mellett tettem le. Az egyik lehetőségem az lett volna, hogy visszaülök az autóba, kijövök a Baross útra, majd a Fehér Kereszt Patikánál ráfordulok a Kápolnára, és ha szerencsém van, esetleg ismét találok parkolóhelyet. Avagy ugyanezt az utat megteszem gyalog, indulás előtt mérlegelve, hogy az Ady vagy a Baross felé kerüljem meg a tömböt. Már nem tudom, miként jöttem rá az egyszerűbb megoldásra, az azonban biztos, hogy felfedeztem a város egyik – remélem, nem egyetlen – átjáróházát, ami az SZTK melletti Batthyány utcát köti össze a Kápolna utcával. A Szolnok Pláza hátsó sarkával szemben egy udvarral indul, hogy aztán a Kápolna utca 17. szám kapuján úgy léphessünk ki, mintha abból a házból jönnénk. Ha kezdő taxis lennénk, nagyon reménykednék abban, hogy a kollégák figyelmeztetnek, ennél a kapunál fizetés nélkül senkit ne engedjek kiszállni. Mivel azonban nem vagyok bérfuvaros, csak annyit tehetek, hogy jelzem a várost járóknak, az átjáró nyitva tartása a belső udvarban lévő üzletekhez igazodik.
Ahogy a Baross és a Koszorú utcákat összekötő két átjáróházé, pontosabban átjáróudvaré is. Ezek felfedezéséhez is a lustaságom vezetett. A Baross úti hangszerboltba kellett beugranom, de mint tudjuk, azon az utcán nem lehet leparkolni. Beálltam hát a vele párhuzamos Koszorú utcára, mert rémlett, hogy annak idején – vagy húsz éve – az egykor a Baross utcán működő Metál áruházon át lehetett járni. Csak a Koszorú utcában döbbentem rá, hogy hátulról már nem ismerném fel az egykori Metált, ám a szerencse – aki egy előrelátó kereskedő képében járhatott korábban erre – megsegített. Ugyanis nagyjából a hangszerbolt mögött kihelyeztek egy táblát a kapu fölé: átjáró. Ennek köszönhetően egy klassz kis sikátoron keresztül, egy pillanat alatt kijutottam a Baross útra.
Aztán már csak meg kellett kérdeznem, hogy a két utcát összekötő átjáróudvar kapui mikor vannak nyitva, és már ki is derült, pár méterrel odább találhatok egy másik átjárót is. Az valamivel nagyobb, talán több üzlet is van benne, de számomra ugyanazt a funkciót tölti be, mint a párja.
Azt sajnos nem tudom, hogy az átjárást biztosító két kapu közötti terület kinek a tulajdona. Abban azonban biztos vagyok, hogy a kapuk nyitva tartása közhasznú cselekedet, ráadásul az egykor fontos üzletekkel tele lévő Baross utca – a fővárosi Rákóczi út szomorú szolnoki párja – életben tartásának egyik fontos infúziója.
A fent említett három átjáró kialakulásának okairól nincs elképzelésem, a legismertebb társuké viszont egyértelműen a város korábbi utcaszerkezetének köszönheti létét. Sokan használják a Ságvári körutat a Tófenék utcával összekötő, az egykori sportbolt mellett lévő átjárót. Nem véletlenül. Ha ugyanis ránézünk a város harmincas években készült térképére, akkor láthatjuk, a Tófenék utca nagyjából itt érhetett véget. Hogy aztán az ötvenes években kezdett városrendezésnek köszönhetően lényegében zsákutcává váljon. A korabeli tervezők azonban jól tudták, hogy az új városközpont felé szükség lehet átjárókra, így a Hubay utca mellett itt is kialakítottak egyet. Oly annyira, hogy még a nyolcvanas évek elején is ennek az átjárónak a végén volt egy zebra, ami a centrum áruház és a vízügyi székház sarkához vitte a gyalogosokat.
Ennek az átjárónak van egy kistestvére is, ami az U-betűt leíró Tófenék utcát az Adyval köti össze a piac felé. A régi térkép alapján akár azt is mondhatnám, hogy ennek a kialakítása is a múltba vezet, hiszen a valamikori Rigó utcának lehetett ugyanitt az egyik kijárata.
A régi térképet nézegetve, nem lepődnék meg, ha kiderülne, van még néhány titkos átjáró a városban. Olyan, amiket a régi szolnokiak természetesnek vesznek, a fiatalabbak rácsodálkoznak, ha felfedezik, a nem ide valósiak meg soha nem fogják megtudni, hogy léteznek. Mert ezek a mi titkos útjaink.
