– Hány zenekarban játszik jelenleg?

– A Szolnoki Szimfonikus Zenekarban, a Szigligeti Színház zenekarában, a Bartók Béla Zeneiskola Big Bandjében, a Szolnok Big Bandben és az Atlantic Crossing Orchestrában. De előfordulok más zenekarokban is. Például Cozombolis első demólemezének az elkészítésében is közreműködtem, vagy nem rég egy győri punk zenekar kért fel, de nagy örömömre tavasszal a Légierő Zenekarának hangversenyén is játszhattam.

– Ez hány estét jelent egy évben?

– Nehéz összeszámolni, mert vannak olyan esték, amelyek nem fellépéssel, hanem próbákkal telnek. De talán mondhatjuk azt, hogy az esték felét nem otthon töltöm. Amit persze nem tehetnék meg egy végtelenül toleráns feleség nélkül. A gyerekek, főleg a kisebbik lányom, így is számon kérik ezeket az estéket, így amikor otthon vagyok, és még van energiám ,soha nem maradhat el a mese.

– A rengeteg zenekar mellett a Bartók Béla Zeneiskola tanára is. Mikor kezdett tanítani?

– Amikor elegem lett a cirkuszból.

– A miből?

– Ózdi vagyok, de Miskolcon érettségiztem a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, majd Debrecenbe jártam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, trombita szakra. Közben játszottam a Csokonai Színházban és a Debreceni Filharmonikusokkal is, de a végzés után nem sokkal szólt egy volt középiskolai osztálytársam, hogy megunta a német Roncalli Cirkusznál, vegyem át a helyét. Bécsben volt a meghallgatás, ami után négy év fél évet töltöttem Németország legnagyobb, utazó cirkuszánál.

– És ült a porond bejárata felett?

– Ezt a cirkuszt nem úgy kell elképzelni, mint az itthoniakat. Ennek volt egy 1500 férőhelyes sátra, ami általában egy hónapig állt valamelyik német nagyvárosban, ahol hétköznap kettő, hétvégenként meg néha három előadást tartottunk. A műsor se a magyar cirkuszokéra hasonlított, sokkal inkább varieté jellegű volt. Egyébként igen, ott ültem a bejárat felett, délután abban az iszonyatosan sok gombos, huszárruha szerű jelmezben, este pedig komplett frakkban, és volt olyan előadás, aminek az első felében le se vettem a hangszert a szájamról. Mindenféle zenét játszottunk, a klasszikustól kezdve a könnyűzenéig, úgyhogy nagyon nagy iskola volt számomra.

– Miért lett vége? Elege lett, hogy csak szükséges kellékei az előadásoknak?

– Sokszor valóban csak kelléknek éreztem a zenekart, bár azok az artisták, akik játszottak valamilyen hangszeren, sokra értékelték a munkánkat. De nem ezért hagytam abba. Egyszerűen meguntam a vándoréletet, normális családra vágytam. A feleségem szolnoki, aki a cirkuszos évek alatt is nagyon sokszor kijött utánam, de aztán úgy döntöttünk, hogy itt telepedünk le.

– Eljött egy idegen városba.

– Csak részben volt idegen, hiszen amikor két szezon között, általában télen itthon voltam, akkor játszottam a színház zenekarában, például a Hair-ben vagy a Hegedűs a háztetőnben. Persze ettől még kicsit idegen volt a hely, és az első két évben nem is léptem fel sehol, csak magamnak játszottam a négy fal között. Eleinte a Tallinn iskolában tanítottam, majd átvettem Kelemen tanár úrtól a trombita tanszakot a zeneiskolában, aztán jött Schaff Laci bácsi is, hogy beszállhatnék a zeneiskola big bandjébe. Sajnos, a tanár úr halála miatt, az is nagyon gyorsan rám maradt. Nagyjából ekkoriban kerestek meg a Szolnoki Szimfonikus Zenekartól is, mert a trombitásuk már nem vállalt külföldi fellépést. Egy barokk darabbal kellett bemutatkoznom, ami szerintem jól állt nekem, úgyhogy maradtam.

– Komolyzenét vagy könnyedebb műfajt játszik szívesebben?

– Könnyűzenét. És egyáltalán nem azért, mert az könnyebb lenne, sőt. Viszont megfigyeltem magamon, hogy másként állok a komolyzenéhez, ha nem játszhatom mellette könnyűzenét is. Biztosabbnak érzem magam, ha mindkettő van az életemben.

– A színházi zenélést is szereti? Látta egyáltalán a szolnoki Jézus Krisztus Szupersztárt?

– Nem, sőt nem is hallottam teljesen, hiszen a fúvósokkal a zenekari árokban egy üvegfal mögött ültünk, ahová nem volt bekeverve minden hang. Az énekből például kifejezetten keveset hallottunk, mert nem lett volna jó, ha mi megyünk az énekesek után. Mindezek ellenére nagyon élveztem, mert olyan zenészekkel lehettem együtt, akikkel élmény volt játszani.

– Sokat gyakorol?

– Minimum egy órát, de ha tehetem, akkor inkább kettőt. Muszáj.

– És soha nem gondolt arra, hogy más legyen, ne trombitás?

– Öt éves korom óta semmi más nem akarok lenni csak zenész. Talán azért is, mert édesapám is zenész volt, zongorázott, az egyik nagybátyám a híres Ungár Zenekarban trombitált, de zeneiskolai igazgató és zongoratanár is volt a családban. Még B tervem sem volt. Oly annyira, hogy amikor nyolcadik után nem vettek fel a zeneművészeti szakközépiskolába, akkor inkább egy évig gimibe jártam, hogy újra megpróbálhassam.

– Más hangszer se jött szóba?

– Először zongoráztam, majd valamiért az oboa tetszett. El is mentem az oboát előkészítő első furulya órára, de bekopogott a trombita tanár, hogy anyukám hozzá íratott be, menjek vele. Semmi más nem érdekelt, csak hogy megtanuljak annyira egy hangszeren, amennyire csak lehet.

– A zeneiskola és a meglévő zenekarok mellé miért kellett még a Szolnok Big Band is?

– Négy évvel ezelőtt a zeneiskola Big Bandjében egy nagyon jó gárda gyűlt össze, de velük sem mertem egy egész estés koncertet bevállalni a szimfonikusok bérletsorozatában. Szóltam pár zenésznek, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy felnőtt big bandet. Rengeteg munkát fektettünk akkor bele, jól is szólt, viszont nem lett folytatása. A mostani koncerthez viszont a zeneiskolai csapatot, mivel sok benne a fiatal, még kevésnek éreztem, úgyhogy ismét összeszedtem a Szolnok Big Bandet. Nagyon élveztük, és most úgy tűnik, folytatása is lesz, hiszen például a Tiszaparti Nyáron, július 7-én ismét fellépünk.

– Mi kell a folytatáshoz?

– Leginkább felkérések. Havonta egy-kettő, vagy akár csak kéthavonta egy. Nem a pénz miatt, hiszen nem azért csináljuk. Hanem mert szeretünk együtt játszani. Nagyon jó érzés, amikor együtt szólnak a hangszerek.