Képzeljük magunkat a húszas évek közepén Szolnokra. A város lassan kiheverte az első világháborút, illetve a Tanácsköztársaság idejének, valószínűleg legkegyetlenebb ostromát. Az 1912-ben átadott szépséges Tisza-hidat már rendbe tették, a város megpróbál napirendre térni a háborús veszteségek felett, úgy ahogy integrálja az elcsatolt területekről érkezőket, éledezik az ipar, a kereskedelem. Körülbelül 30-35 ezren élnek Szolnokon, ami egyértelműen az Alföld legfontosabb vízi, vasúti és szárazföldi közlekedési csomópontja.
Állunk a Gróf Apponyi Albert utca végén, balra a még mindig romos színház, jobbra a lassan félszáz éves fiú gimnázium, előttünk pedig az elhanyagolt disznópiac, a híd felé meg a búzapiac, és azt olvassuk a helyi lapban: ide szálloda, fürdő és gyönyörű park épül majd. Vagy lelkesek vagyunk, vagy értetlenkedünk, hogy mindez minek és főleg miből. (Ahogy 2012-ben is bármi hasonló hallatán.)
Minek?
A mából nézve meghajolhatunk azon városvezetők előtt, akik valamikor a XIX. század végén a mai Verseghy-park környékét – ha nem is mai formájában, de a maival azonos elvek mentén – megálmodták. Ez a környék akkoriban a tiszai szállítás rakodóhelye – sóházak, malmok, raktárak – volt. Ám valakinek eszébe jutott, hogy a városközpont mögött, a torkolattól lefelé úgy terjeszkedhetnek a megyeszékhely, ahogy az egy modern városhoz illik. Így aztán ide került a város első gimnáziuma, az új református templom, a zsinagóga, és lényegében az új megyeháza is. Ahogy pár évvel később itt jelölték ki a város első kőszínházának a helyét is.
Mondhatnánk, nincs ebben semmi különös. De akkor megfeledkeznénk azokról a korabeli tervekről, amely szerint akár a Tisza partján is futhatnának a Debrecen felé tartó sínek. Avagy eszünkbe se jutna, hogy akár bérházak vagy villák is sorakozhatnának a parton, kizárva azt a közösségi funkciót, amit ma a terület betölt.
Szóval az első világháború után a város vezetői csak ott folytatták, ahol elődeik abbahagyták. Ráadásul a megyeháza mögötti területnek, illetve a Tisza szálló telkének egy korábbi kontratus révén ekkor már tulajdonosa a város, így világos volt, hogy ezzel kezdeni is kellene valamit.
A városról fellelhető leírásokban két okot találni arra vonatkozóan, hogy miért is indult el a park kiépítése és a szálloda tervezése.
Kaposvári Gyula más témában írt dolgozatából tudható, hogy a megyeháza mögötti rész parkosításának, illetve a partfal megerősítésének ötlete már a XIX. század végén is felmerült. A háború miatt persze lekerült a napirendről. Zombory Lajos festőművész azonban 1925-ben egy olyan rendezési javaslatot tett lesz a városvezetők asztalára, amely nemcsak a megyeháza bővítését, de a hatalmas franciapark tervét és egy leendő szálloda helyét is tartalmazta. Mindezt ráadásul a város magáévá is tette.
Persze felmerülhet a kérdés: minek kellett újabb szálloda, hiszen a kicsit elavult, főtéri Magyar Király mellett a viszonylag modern, 33 szobás Szapáry utcai Nemzeti is működött. Vajon volt újabb 26 szobára reális igény?
Nem tudom, hogy készültek-e erre vonatkozó számítások. Két dolgot azonban nem szabad elfelejteni. Az egyik a korabeli közlekedés lassúsága. Azaz a ma akár fél nap alatt megtehető út, akkoriban akár két napot is igénybe vehetett. A másik – ami nyomósabb ok lehetett -, hogy az új határok közé szorított ország sok hagyományos üdülőhelyét elveszítette. Ráadásul úgy, hogy azokat még útlevéllel se nagyon lehetett felkeresni. Elég csak a lillafüredi Palota Szálló építésére gondolni, hogy megértsük: a húszas évek végén az elveszett üdülőhelyek pótlása is elindult. Amiből talán Szolnok sem akart kimaradni.
Miből?
A szálloda és a park építésének a terve évtizedekig nem került volna elő – és ez Zombory fellépése mellett a másik, jóval nyomósabb oka a megvalósulásnak -, ha nem nyílik meg Szolnok előtt is a könnyű pénzszerzés lehetősége.
Az ország konszolidációjának és nemzetközi visszaintegrálódásának egyik komoly jele volt, hogy a háború után ismét nemzetközi kölcsönökhöz juthatott. Ezek egyike volt az 1925-ben elfogadott, az amerikai Speyer bankház által nyújtott, mintegy 4,5 millió dolláros kölcsön. A hitelt húsz város között osztotta szét a Bethlen-kormány, elsősorban azért, hogy a világháború, az új határok és a gazdaság lassú beindulása miatt szinte tetszhalott városok fejlődésnek induljanak. A legnagyobb összegű kölcsönöket természetesen a nagyvárosok kapták. A legtöbbet Debrecen (450 ezer dollár), Győr, Szeged és Miskolc, ahol közműveket, városi cégeket, bérlakásokat, kórházakat építettek a pénzből. Viszonylag sokat kapott Baja is (160 ezer dollár), míg a többi város jóval százezer alatt részesült a hitelből.
Még mielőtt az építkezésre és magára az épületre áttérnénk, érdemes a hitel későbbi sorsáról is pár szót ejteni. A nagyvárosok ugyanis még a második világháború alatt is a Speyer-kölcsön visszafizetésével voltak elfoglalva. Miskolcnak például 1943-ra szinte mindene emiatt volt jelzálog alatt. A szolnoki köztudatban viszont az él, hogy a mi városunk a kirobbanó világgazdasági válság miatt meggyengülő dollár-hitelt szinte fillérekből tudta megváltani. (Amennyiben ez igaz, akkor ugyancsak fejet hajthatunk azon városvezetők előtt, akik annak idején időben kapcsoltak és fizettek!)
Kikkel?
A Tisza Szállót, a szálló és a hídfő közötti hatalmas parkot, illetve a városháza mögött álló bérházat tehát az úgynevezett Speyer-hitelből tudta megvalósítani a város. Ráadásul úgy, hogy rögzítették: a tervezésen kívül lehetőleg minden munkát – még az utolsó segédmunkát is – helyiekkel kell elvégeztetni. Ez akkoriban nemcsak üres propagandafogás volt, hanem olyan lépés, ami forrást juttatott a helyi iparosoknak, akik valószínűleg a hasznukat is Szolnokon költötték el, ezzel újabb kereskedőket juttatva bevételhez.
A park tervezésével a Szolnokon nem ismeretlen Rerrich Bélát bízták meg. Rerrich alig másfél évtizeddel ezelőtt már letette névjegyét a városban, hiszen a zsinagóga szomszédságában álló leányiskola a tervei alapján készült. Ekkoriban éppen élete fő művén, a szegedi Fogadalmi templomot körülvevő egyetemi épületegyüttesen dolgozott. Mivel azonban eddigre nemcsak építészként volt ismert, hanem a hazai tájépítészet úttörőjeként is számon tartották, Szolnok a legjobb szakemberre bízta a park építését.
A Tisza Szálló esetében sem nyúlt mellé a város azzal, hogy Hegedűs Árminra bízta a tervezést. Hegedűs ugyanis egyik építésze volt az 1918-ra elkészült fővárosi Gellért Szállónak, illetve előttünk Kiskunfélegyházán teljesített hasonló megbízást. Mondhatjuk, hogy a húszas évek fürdő- és szállodaépítési lázának egyik sztárja volt, hiszen a két említett mellett Békéscsabán és Egerben is találunk hasonló funkciójú épületét.
Szolnokon 1927-ben kezdett dolgozni. Ma már tudjuk, hogy tervei csak részben valósultak meg.
(A követező rész már tényleg a szálloda épületéről fog szólni.)