Ha egy időgép segítségével visszamennénk az 1840-es évek elején a mai Indóház utca környékére, nehezen jönnénk rá, hol vagyunk. Egyetlen támpontunk a belvárosi nagytemplom tornya lehetne, amit jó időben – tehát, ha nincs derékig érő sár – néhány perc alatt elérnénk. Azon a kitaposott kocsiúton haladnánk a folyóval párhuzamosan, amelyiken ma az 1-es busz visz bennünket. Rengeteg szálfát látnánk a Tiszán, amelyek többsége sószállító tutajként úszott a városig. Utunkat egymástól távol elhelyezkedő nádfedeles, vályogházak kísérnék. Nemhogy városnak, de még falunak is nehezen gondolnánk ezt a tanyasias környéket.

A Magyar Középponti Vasúttársaság az 1840-es évek második felében mégis úgy döntött, hogy a Pestről – ekkor még se nem Budapest, se nem főváros – induló első, 99 kilométeres vasútvonalának a végpontját erre a környékre helyezi. Nyilván nem azért, mert komoly utasforgalommal számoltak a befektetők. A nélkülözhetetlen végponti indóház felépítését az indokolta, hogy az évezredes, Duna-Tisza közötti, keserves közúti szállítást a vasút váltsa fel. Az Erdélyből érkező só, fa, az Alföld mezőgazdasági termékei 1847. szeptember 1-jétől biztosabban és olcsóbban indulhattak a birodalom középpontja, illetve a távolabbi piacok felé.

Szolnok pedig a korábbiaknál is fontosabb közlekedési csomópont lett.

A 800 ezer forintos befektetéssel elkészült vasúttal együtt megépült a város második emeletes épülete, a ma utcanévadó, Wilhelm Paul Spenger tervezte, klasszicista stílusú indóház. Nyelvészeink szerint egyébként tipikus nyelvújítási szóösszetétel az indóház, aminek előtagja az indít igéből származik. Néhányuk az induló és ház szavak összevonásából eredeztetik az indóházat, ami sokáig a vasútállomás szinonimájának is számított. Mára elavult, a neten található magyarázatok szerint a technika szorította ki a napi használatból. Amivel azt hiszem, egyet is érthetünk, hiszen már csak közterület megnevezéseként fordul elő a köznyelvben.

A mi Indóház utcánk a régi vasút nyomvonalával párhuzamosan fut a Mártírok és a MÁV sporttelep közelében található Sándor Pál utca között, keresztezve a József Attila utcát. Egykori jelentőségét mára elvesztette, maximum egy diszkont áruház, a sarkán lévő Marcipán cukrászda vagy a közlekedésfelügyelet miatt jár arra az, aki nem a környéken lakik. Holott az indóház születése után is még nagyon sokáig a város egyik fontos utcája volt, amit az is mutat, hogy a városközpontból ide vezetett az egyik első szilárd burkolatú szolnoki út.

Vasúti jelentőségét születése után alig tíz évvel elvesztette ez az állomás, hiszen a csődbe ment vasúttársaság építési jogait átvevő Tiszavidéki Vasúttársaság – szerencsénkre – nem a Tisza partján, hanem a várost megkerülve építette meg a Szolnok-Debrecen vasútvonalat. Az ószolnoki állomás így szép lassan rakodó pályaudvarrá változott, ahol a város egyik legszebb ipartörténeti épületegyüttese indult pusztulásnak.

Bő másfél évtizeddel ezelőtt rövid ideig úgy tűnt, hogy a hazai turizmus illetve technikatörténet egyik legfontosabb, talán legtöbbet emlegetett címe lehet a szolnoki Indóház utca. A magyar vasút fennállásának 150. évfordulója környékén ugyanis itt épült volna az a vasúttörténeti park, ami végül Budapesten valósult meg. Magát az indóházat 1997-ben kívülről rendbe rakták, de mivel változott a terv, lényegében magára hagyták. Ennek következményei a mai napig jól láthatók az újkori Szolnok szülőházán.

De legyünk optimisták. Úgy tűnik, belátható időn belül az Indóház utcába kerülhet a szandai Repülőmúzeum egy része, és akkor talán tényleg turisták tömegei tanulják meg ennek a szolnoki közterületnek a nevét.

(Ez az írás február 13-án jelent meg először.)