(Nyáris ismétlés. Ez az írás 2015. február 19-én jelent meg először.)

Élvezettel olvastam végig Nyáry Krisztián Igazi hősök című remekét, aminek ötödik, szabálytalan portréjában a következő olvasható: „éppen a numerus clausus kihirdetésének évében érettségizett Szolnokon”. Kozma Lászlóról, az első magyar számítógép megalkotójáról van szó, akinek élete első hat évtizedében, miközben zseniális tudós volt, a magyar történelemből adódó, rendszereken átívelő meghurcoltatás jutott. De ember maradt, nagyot alkotott, és mondjon bárki, bármit, a Verseghy egykori diákjaként az alapokat mégiscsak itt, Szolnokon szerezte meg. Örültem, amikor ez kiderült számomra, és mindjárt el is szégyelltem magam, hogy még hány ilyen, általam nem ismert szolnoki születésű, vagy valameddig itt élő, netán csak a rokonsága vagy a munkája miatt ide kötődő lehet.

Előfordulhat, hogy az utóbbi években érzékenyebb vagyok erre, de néha úgy érzem, mintha lépten-nyomon olyanokba ütköznék a város határain túl, akik valahogy szolnokiak. Név nélkül csak néhány példa. Tudták, hogy a magyar internetes újságírás egyik atyját a Mária utca végéhez kötötte nagymamája? Hogy a legnagyobb programportál kitalálója és az ország egyik elsőszámú kerékpáros guruja szintén itt született? Hogy az évente ismétlődő Sajtófotó pályázat anyagából kiállítást rendező fotós ugyancsak szolnokinak mondható? Három viszonylag fiatalember, akik az elmúlt másfél évtizedben meghatározó részeket tettek hozzá a magyar hétköznapokhoz.

Ugyancsak nemrég szembesültem azzal is, hogy a cimbalom Paganinije – aki látta már játszani, szerintem egyetért velem, hogy egy igazi magyar UFO -, Ökrös Oszkár szintén Szolnok szülötte. Hirtelen nem tudok nála világhíresebb, élő szolnokit mondani. Nemcsak a maga műfajában a legjobb, de az igényes szórakoztató-iparban is kiemelkedő, amit csinál. Nem véletlen, hogy olyanokkal játszik és olyanok hallgatják, akikről a celeb másodhegedűs akkor se álmodhatna, ha körbehaknizná és jótékonykodná az országot. Csak szeretném jelezni, hogy Ökrös Oszkár már mindenféle kereszteket viselhet a zakóján, de szülővárosa még nem méltatta ölelésre. Számomra lenne megtisztelő, ha emiatt is büszke lehetnék rá.

Nem tagadom, van ez ügyben régi szívfájdalmam is. A XX. századi magyar irodalom legnagyobb alakja nemcsak nagyszülei révén kötődött Szolnokhoz, de később világhírűvé lett színdarabjai miatt is. Persze nem vagyunk egyformák, mást tartunk fontosnak és értéknek, de felfoghatatlan számomra, hogy Örkény István csak egy szandai utcát érdemel. Az az Örkény, akiknek a világban legtöbbet játszott darabját, a Macskajátékot, mégiscsak Szolnokon mutatták be először, akinek a hatalomról szól legfontosabb művét, a Tótékat Budapest után másodjára itt játszották, és aki a város felkérésére – ez is előfordult – Kulcskeresők címmel színdarabot írt. Talán már pityeregtem amiatt, hogy Örkény századik születésnapja nálunk eseménytelenül múlt el.

Nem akarok senkit megbántani, senkin, semmim számon kérni, mert nem mondhatjuk mindig azt, hogy mindenről mások tehetnek. Magamnak teszek szemrehányást. Túl rövid még a listám, amin ezeknek a neveknek sorakozniuk kell. Az a listám, amin szolnokiak vannak, akikre, ha már nincsenek is közöttünk, szolnokiságuk okán, szolnokiként én büszke lehetek.

(A címlapkép az OSZK tulajdona, rajta a Pisti a vérzivatarban 1983-as szolnoki előadása. Örkény István fotója Balla Demeter munkája.)