A zsúfolásig megtel A teremben két, mozihoz fűződő emlék felidézésével kezdődött a születésnapi „buli”, ami eszembe juttatta a sajátjaimat a régi Tisza moziról. Igaz, ezek mondjuk csak az intézmény negyedik évtizedének az elejéről valók, és nem túl szépek. Mert, amikor a nyolcvanas évek második felében középiskolás voltam, a Tisza mozi volt az utolsó filmszínház, ahová eszünkbe jutott elmenni. A premierek vagy a közönségfilmek miatt a Vörös csillagba jártunk, ha meg valamiről lemaradtunk, vagy magyar művészfilmre vágytunk, a Tallinnt választottuk. Jobban belegondolva, talán még a moziüzem Május 1. utcai vetítőjében is többször jártam akkoriban, mint a Tiszában. Rosszkedvű, kopott mozira emlékszem.
Aztán a kilencvenes évek elején kezdett megváltozni. Egy idő után videofilmet kölcsönözni már csak oda jártunk. Sőt, vetítés miatt is egyre többször ültünk be valamelyik teremébe. És, ahogy most ezt írom, beugrik: életem egyik meghatározó helyszíne a Tisza, hiszen ott voltam először a párommal – akkor még csak akartam, hogy a párom legyen – moziban. Akivel az elmúlt bő fél évtizedben – szerénytelenség nélkül mondhatom – törzsvendégei lettünk a filmszínháznak. Ami nemcsak elsőszámú mozink lett, de legfontosabb kulturális, közösségi terünk is. Nemcsak a filmek, a koncertek, a kiállítások és a kávézó miatt. Inkább mert, ahogy Verebes György mondta a születésnapon, a Tisza mozi egy élőlény. Egy barátságos, kreatív, minden ízében szolnoki, de mégis a világra nyitott élőlény.
Aminek (akinek) a kettős születésnapi bulija – 60 éves a mozi, 25 éves a ma azt üzemeltető cég – végül eszenciája lett a hétköznapoknak.
Nem tudom megmondani, hogy az elmúlt harminc évben hányszor néztem meg Makk Károly Liliomfi című vígjátékát. Azzal azonban csak most szembesültem, hogy mennyi mindent nem láttam még belőle a mozivászonnal össze nem vethető tévéképernyők miatt. Azt hiszem, ez az egyik, ami miatt reménykedhetek abban, hogy mozi és Tisza mozi lesz a következő évtizedekben is. Meg közösség-közönség is, akik valami megmagyarázhatatlan tömbbé válnak a filmvászon előtt. Jó volt látni a születésnapi bulin az ismerős arcokat, azokat, akikkel a Tisza mozi hétköznapi vetítésein, koncertjein vagy csak a kávézójában és a teraszán össze lehet futni. Akik, azt hiszem, igényükkel életben tartják a többi kulturális intézményt a városban. Persze, ünneplő szolnokiként, nekem rosszul esett, hogy nem mindenki volt ott, akinek illett volna, de hát a nézőtér nem lelátó.
Demeter Istvánék nagy ajándéka volt saját születésnapjukon, hogy nemcsak azt a filmet vetítették újra, amivel a Tisza mozi története kezdődött, de meghívták a rendezőjét is. Amire persze mondhatom, hogy nem újdonság, hiszen az utóbbi években alig volt a Tiszában olyan magyar filmpremier, amin ne lettek volna itt az alkotók. Ez is hozzátartozik a Tisza mozi varázsához. Amit felül lehet múlni, ha a hazai filmgyártás élő legendája, az idén kilencven éves Makk Károly mesél a moziról, a megújult A terem színpadán.
Mások nevében nem szeretnék nyilatkozni. A magam nevében viszont nyugodt szívvel kijelentem, hogy a Tisza mozi nélkül agyilag sokkal szegényebb lennék, rengeteg dologról lemaradnék, és a hétvégéim is üresebbek lennének. Tudom én, hogy a Tisza mozi is egy vállalkozás. Viszont látom, hogy Demeter Istvánék olyan vállalkozók, akiknél nem a kassza csörgése az elsődleges. Akik pontosan tudják, hogy a kultúra egy hosszú távú befektetés. Éppen ezért kívánok még nekik sok-sok sikeres évtizedet!
(A második képen a Tisza mozi mai gárdája, akiket az születésnapi ünnepségen Demeter István – a 4. képen – a filmvászon elé szólított.)
