– Hogyan került Szolnokra?

– A nyolcvanas évek elején Lengyel Boldizsár, akkori színházigazgató és Pál István már hívott Szolnokra, de nem akartam otthagyni az általam alapított független színházat, a Stúdió K-t. Aztán, amikor Schwajda György lett a Szigligeti direktora, megkeresett, hogy szeretné megújítani a színházat, úgyhogy Csizmadia Tibor főrendező mellé Szikora Jánost, Ács Jánost és engem is szerződtetne rendezőnek. A Stúdió K-val sem szakadt meg a kapcsolatom, de 1986 tavaszán elkezdtem próbálni a Szobaszínházban Csáth Géza A Janika című darabját, ami az első rendezésem volt Szolnokon, és komoly siker lett. Később főrendező lettem, amiről 1990 után mondtam le, mert nem éreztem tisztességesnek, hogy a képviselőség mellett megtartsam.

– A képviselőségig azonban el is kellett jutni. Hogy került kapcsolatba az SZDSZ-szel?

– A szemléletemet jóval a Szabad Demokraták Szövetségének (SZDSZ) létrejötte előtt is azok a nézetek határozták meg, amelyek aztán a párt elvi nyilatkozatában, az úgynevezett Kék könyvben is megjelentek. Azt hiszem, ez érthető is, hiszen a hatvanas évektől az Egyetemi Színpad tagja voltam, ahol minden ott megjelenő művészeti ágban tetten érhető volt például a tolerancia vagy a sokszínűség követelése, de a 68-as eszmék és a radikalizmus is éppúgy jelen volt, mint az ifjúság új szerepének a keresése. Ugyanez megjelent a Stúdió K előadásaiban is, ahol például az úgynevezett plebejus költőkkel, többek között Baka Istvánnal is csináltunk költői esteket. Nem voltam aktív ellenzéki, de a lengyel Szolidaritás megalakulása után hoztam-vittem dolgokat Lengyelországba, és pontosan tudtam, hogy a szomszédunkban működő szamizdat nyomdában Demszky Gábor mit csinál.

– Akkor egyenes út vezetett a képviselőjelöltségig?

– Nem. Szolnokon létezett egy liberális társaság 89-ben, aminek Veres István volt az egyik aktivistája, és ahol megjelentek az új szakszervezetek csírái és a SZETA is. Sokan voltak, nem is ismertem mindenkit, viszont elmentem az egyik rendezvényükre, és a végén megkérdeztem, hogy tudok-e valamiben segíteni. Mindjárt visszakérdeztek, hogy van-e autóm, mert Pestre kellene menniük. Így hát felvittem őket Haraszti Miklóshoz, akit korábbról ismertem, verseit mondtam. Amikor Miklós meglátott kérdezte, mit keresek ott. Mondtam, sofőr vagyok. Mire ő: ne hülyéskedj, képviselőjelölteket keresünk, színházi rendező vagy, tudsz beszélni, vannak politikai nézeteid. Nagyjából így lettem a Szolnok megyei 4-es körzet SZDSZ-es jelöltje.

– Ismerte a város és a környék problémáit?

– Belevetettem magam és autodidakta módon igyekeztem mindent megtanulni. Szerencsém volt, mert nagyon jó segítőim akadtak Szolnokon. Kőnig László például remek közgazdasági felkészítőt tartott. Vagy Borbás József, aki akkor kezdő orvos volt, pontosan elmondta, mi a baj az egészségüggyel. Az ezzel kapcsolatos kijelentéseim sajnos a mai napig megállják a helyüket. De környezetvédelmi és helyi ügyekben is nagyon sok segítséget kaptam. Ráadásul olyan fórumokra jártam, ahol például a kisvállalkozók tényleg őszintén elmondták, hogy milyen változásokat szeretnének.

– A személyéhez fűződő emlékezetes akció volt a Néplap jelképes lefoglalása 1989 októberében.

– Akkor tényleg a Néplap volt Szolnokon az újság, amit az megírt, az volt a hír. Hiába működött már a Ma Holnap, az mégiscsak egy hetilap volt, nem jutott el annyi emberhez. A Néplap jelképes lefoglalása egyébként az akkoriban már működő szolnoki Ellenzéki Kerekasztalon vetődött fel. Azt szerettük volna ugyanis, hogy a lap tényleg független legyen, ne egy párt tulajdonolja, és hiteles, szabad véleményeket közöljön. A jelképes lefoglalást október 6-án tartottuk, visszautalva ’48. március 15-ére és az akkori sajtószabadságot érintő követelésre.

– Miközben készült a képviselőségre és kampányolt, tovább dolgozott a színházban. Ez mennyire volt összeegyeztethető?

– Már az Egyetemi Színpadon megtanultam, hogy a színház önmagában nem létezhet, kapcsolódnia kell a körülötte lévő világhoz. Schwajda engedélyezte, hogy elindítsuk a Dialógus Kört, ahol egy-egy olyan nagyobb témát vitatunk meg, mint az oktatás vagy az egészségügy. Paulina Éva, akkori néplapos újságíró moderálta, és nagyon jók voltak, de decemberre annyira felgyorsultak az események, hogy Schwajda azt kérte, inkább ne politizáljunk a színház falai között.

– A romániai forradalom mégsem maradt a színház falain kívül.

– A keleti blokk felbomlásában a romániai forradalom volt az első, amikor valóban a nép mozdult meg, nem tárgyalások voltak, hanem elsöpörték a rendszert. A tévében látni lehetett, hogy ott tényleg az utca embere áll a forradalom mögött. A helyzetet persze súlyossá tette, hogy nagyon sok áldozat volt. Nekünk meg közben operettet kellett volna játszani. Akkor éppen én voltam az ügyeletes a színházban, és úgy döntöttem, elmarad az esti előadás, és arra kérjük a nézőket, hogy az épület előtt gyújtsunk gyertyákat az áldozatokért. Később szóbeli figyelmeztetést kaptam az előadás elmaradása miatt.

– Milyen esélyekkel várta a választás napját?

– Fogalmam sem volt az esélyekről. Nem is foglalkoztam vele. Felszálltam egy vonatra, ami robogott. Onnantól, hogy 1989 októberében jelölt lettem, a felkészülésre és a kampányra koncentráltam. Az egészet szolnokiakkal csináltam végig, akik hihetetlenül sokat segítettek. Az első fordulóban Petronyák László 5406, én 5132 szavazatot kaptam. A második fordulóban, amikor már csak három jelölt volt, meg is tartotta az elsőségét. Mivel azonban az SZDSZ megyei listáját vezettem, én is bejutottam a parlamentbe.

– Emlékszik az első felszólalására?

– Az új országgyűlés harmadik munkanapján hárman szólaltunk fel az SZDSZ-ből. Tamás Gáspár Miklós a határon túli magyarok ügyében, Vásárhelyi Miklós a Varsó Szerződésből való kilépésről, én pedig a sajtószabadságról beszéltem. Tiszai Lajos ugyanis előtte megkeresett a Néplap eladása körüli anomáliák miatt. Azt hiszem, a médiaháború ezzel a felszólalásommal kezdődött. Csak sajnos nem vettem észre, hogy később megvezettek, és megyei lapok eladását vizsgáló parlamenti bizottságban teljesen más irányt vett a munka.

– Listáról jutott a parlamentbe, nem élt folyamatosan Szolnokon. Azért képviselte a várost és környékét?

– Annak ellenére, hogy országos ügyeket is vittem, szolnoki képviselőnek tekintettem magam. Ráadásul nagyon sok problémával meg is találtak a szolnokiak, rendszeresen tartottam fogadóórákat, és a Zagyva partján laktam.

– A ciklus végéig rendezett is?

– Igen, minden évadban volt két rendezésem.

– 1994-ben viszont már nem indult. Nem szeretett képviselő lenni?

– Csinálni szerettem. A hatalom közelébe azonban nem kerültem. Mindig azokat az előadásokat és szerepeket szeretem, amelyeknek értelme van. És az a négy év olyan volt. Viszont 1993-ban eldöntöttük néhányan – Darvas Iván, Tamás Gáspár Miklós, Haraszti Miklós -, hogy a következő országgyűlésnek már nem szeretnénk a tagjai lenni. Egyszerűen azért, mert amatőr politikusok voltunk, akikre szerintünk addig volt szükség, amíg kinevelődik az a profi politikusi generáció, amelyik a rendszerváltás előtt az ellenzék soraiból hiányzott. Persze ma már nem mondanám, hogy ez meg is történt.