Nemcsak a korabeli középiskolai oktatásról, de Szolnokról és az összesen 52 oldalas kiadványt szerkesztő Kemény László igazgatóról és tantestületéről is sok mindent elárul a mai Vásárhelyi Pál Közgazdasági Szakközépiskola – aktuális, hivatalos nevét nem tudom – jogelődjének 72 évvel ezelőtt megjelent évkönyve. A Debreceni Tankerülethez tartozó, városi fenntartású intézmény teljes nevéhez a IV. évfolyamos felsőkereskedelmi iskola kiegészítés is hozzátartozott. Az intézmény 33. évéről szóló évkönyvben pedig nem csupán a fiúk oktatásáról számoltak be, hanem „a vele kapcsolatos községi női kereskedelmi szaktanfolyam” munkájáról is. Igaz, csak a kiadvány végén, pár oldalon.

A mára megfakult kiadványt végigolvasva a legszembetűnőbb, hogy a második világháború közepén, a vészkorszak idején, az iskola, mint a béke és a fejlődés szigete jelenik meg előttünk. Amire természetesen mondhatjuk, hogy ez csupán egy propagandakiadvány, amiben a pozitív dolgokat próbálták felsorolni. Ám tudjuk, hogy a negyvenes évek elején, majd a következő évtizedekben is sok olyat támogattak az ország aktuális vezetői, amik ma vállalhatatlanok. És amikről a korabeli kiadványok képesek voltak ódákat zengeni. A Kemény László által szerkesztett könyvben azonban nyoma sincs a szélsőségeknek, a vészkorszakra is csupán két dolog utal: a nyolc osztály összesen három izraelita vallású tanulója – mert a vallási hovatartozást akkor nyilvántartották -, illetve a könyvtár állományának szükségessé vált cseréje. A tomboló világháborúra pedig csak a tanárok hiányzásának okaiból – hosszabb-rövidebb katonai szolgálat – és a diákok szaporodó jótékonysági tevékenységéből következtethetünk. Mintha az iskola valóban arra törekedett volna, hogy amíg csak lehet, megóvja diákjait az egyre szörnyűbb külvilágtól.

Mai szemmel nézve rettentő érdekes, hogy mi mindenre fordítottak figyelmet az akkoriban fizetős – az éves tandíj egy jól fizetett tisztviselő havi fizetésével volt egyenlő – iskolában. Például a bejárásra, amit csak bizonyos távolságig engedélyeztek kerékpárral. Vagy a diákok által igénybe vehető albérletekre, amiket maga az intézmény előminősített. De voltak nemcsak a tanulmányi előmenetelről szóló szülői értekezletek, komoly iskolaorvosi vizsgálatok, és olyan önképző körök, hogy csak tátani tudom a számat. Arról nem is beszélve, hogy a szegényebb sorsú diákok támogatásából a diákság is alaposan kivette a részét, ahogy könyvtáruk vagy a sport szertáruk fejlesztéséből is. Mindezekből pedig az látszik, hogy a korabeli Közgében nemcsak tanítottak, de neveltek is, és az ott töltött évek alatt a diákélet – a közélet belépője – legalább olyan fontos volt, mint a színvonalas oktatás.

Pedig az 1942-43-as tanév sem lehetett könnyű az iskolában. Mert, mint az évkönyvből kiderül, a hivatalosan a Hunyadi út 2. szám alatt működő intézmény, akkor már három éve lényegében a Baross utcai polgári fiúiskolában működött, mivel a saját épületét a város tanításra alkalmatlannak minősítette. Így ott csak a szertárak, a könyvtárak és a női szaktanfolyam működött, a fiúk a mai megyei rendőrség épületében, délutánonként tanultak. Ám Kemény László bizakodott, hogy a következő tanév végére elkészül az iskola új – egyébként ma is használt – épülete. Ami persze nem történt meg, hiszen a következő tanév messze nem olyan lett, mint amilyennek ez az évkönyv, egy külön fejezetében eltervezte.

Kétség nem férhet hozzá, hogy a Harsányi őt 4. szám alatt működő Sarkadi István Könyvnyomdája által készített könyv kor- és helytörténeti dokumentum. Amiből minden bizonnyal nemcsak ez az egy készült a húszas-harmincas években, ahogy az is, hogy a többi szolnoki iskola is jelentethetett meg hasonlót. Amiknek köszönhetően a korabeli városról és oktatásról sok mindent megtudhatunk. Vajon a ma csak a neten kommunikáló intézmények tízes éveiről fogunk tudni valamit 2080 körül?