Mielőtt Szolnok belvárosában – amit a Tisza, a Zagyva, az Ady, az Eötvös tér és a József Attila utca által határolt területnek tekintek – bárki rokoni és ismeretségi foktól függetlenül építési engedélyt kapna, illetve bármit tervezni merészelne, megkérném, hogy fáradjon el a Madách utca végére. Álljon meg a Szomorú Jézus szobra mögött, a jobb kéz felé eső, „zöld” erkélyes társasház-förmedvényt takarja le, és minden egyebet próbáljon elraktározni az agyába. Ha nemcsak a pénz, a megszerezhető hasznon mozgatja, és minimális érzelmi szál köti ehhez a városhoz, akkor észre kell vennie néhány olyan példát, amiket érdemes lenne követni. Mondjuk a Madách utca 41. szám alatti, réginek tűnő házat, ami lényegében egy néhányéves, minden elemében új foghíjbeépítés. Vagy a vele majdnem szemben lévő, már a Mészáros Lőrinc utcához tartozó modern épületet, ami pedig a százéves környezetbe vállalhatóan elhelyezett modernség. És, ha se régi stílusút, se modernt nem szeretne építeni, hanem mondjuk, egy öreg szolnoki ház megmentésére akarja adni a fejét – nemcsak a maga, hanem a város örömére is -, akkor időzzön el a Madách utca 43. előtt. Szerintem be is csöngethet, tanácsot is fog kapni.
A Madách utca 43. szám alatti, részben alápincézett, szecessziós és eklektikus nyomokat is magánviselő, közel 180 négyzetméter alapterületű polgárház az elmúlt másfél évben újult meg, bár szolnoki viszonylatban azt is ki merem mondani: menekült meg. Jórészt annak köszönhetően, hogy a ház közel negyven év után egy olyan építészmérnök és okleveles műemlékvédelmi szakmérnök tulajdonába került, aki múltjának és környezetének megfelelően kezdett vele foglalkozni, majd vágott bele a felújításába, átépítésébe. Dombi Gáborral beszélgetve, illetve olvasva az általa a Madách utca 43-ról összeállított – és szinte folyamatosan frissülő – építéstörténeti kutatási dokumentációt, talán nem túlzás azt állítani, hogy jelenleg e szolnoki lakóháznak ismerhető a legjobban a múltja.
Dombi Gábor kutatásaiból ugyanis tudható, hogy a Szolnokot ábrázoló, 1881-es kataszteri térképen, az épület helyén még egy üres telek volt. Bő két évtizeddel később azonban már Bartha János pénzügyi számvizsgáló lakott itt, természetesen még egy másik házban. A tulajdonos-építész azt is kiderítette, hogy a nemrég felújított ház valamikor 1920 és 1929 között épülhetett, és mivel egy közelben lakó idős hölgy úgy emlékszik, hogy gyerekkorában – a harmincas évek elején – ez „új ház” volt, feltételezhető a húszas évek végi építkezés. Részben ezt támasztja alá, hogy több korabeli képeslapon is felismerhető az épület, illetve 1932-ben már a Kápolna utca felé eső bővítésére kapott engedélyt tulajdonosa, egy bizonyos özvegy Dr. Tánczos Miklósné, aki valószínűleg nem itt lakott. A szolnoki választási névjegyzékből úgy tűnik, hogy a házat a második világháború előtt többen is lakták, sőt az első villanyóra felszerelését Dr. Tóth Antal, magyar királyi állatorvos kérelmezte.
Nem lehetünk rá büszkék, de el sem felejthetjük, hogy ez a ház is érintett volt a vészkorszakban: lakóit a második világháborúban deportálták. És arra sem lehetünk büszkék, és azt sem kellene elfelejteni, hogy a negyvenes évek második felében államosították az épületet, amikor két lakássá alakítása is megtörtént. Dombi Gábor kiderítette, hogy az ötvenes években költöztek ide Kontrasztyék – ahol a családfenntartó postatiszt volt -, illetve Dalkóék, akik nem sokkal később szikvízüzemet kezdtek itt működtetni. Ezzel magyarázható, hogy a Madách utca 43. szám alatt található házra az idősebbek úgy emlékeznek, mint „szódásház”.
Az épület első komolyabb „renoválását” is Dalkó Istvánék hajtották végre, aminek nemcsak az eredeti szín, de a vakolatdíszítések és az ablakkeretezések is áldozatul estek, és született meg a legutóbbi időkig látható sárga, jellegtelen sík vakolás. 1980-ban új lakók érkeztek – Károlyi József kereskedő és családja -, akik belül komoly átalakításokat hajtottak végre, többek között fürdőszobát és „korszerű” konyhát építettek. Komolyabb beavatkozásra negyedszázaddal később került sor, amikor a padlástérbe manzárdszoba került, ezzel együtt lecserélték az eredeti cserepeket és az udvart is átalakították. Az épület lényegében ilyen állapotban került 2016-ban az építészmérnök, műemlékvédelmi szakmérnök tulajdonába.
Majd az elmúlt másfél évben nemcsak megmenekült, de lett a régit és az újat elegánsan ötvöző modern lakóház is. Ami visszakapta eredeti külső homlokzatát – a vakolatdíszeket -, megőrizte eredeti utcai ablakait – kilincsestől, redőnytokostól -, sőt a bejárati ajtó fölötti rácsot is. A pince is nagyjából eredeti arcát – és tégláit – mutatja, igaz, sem a néhai cselédszobát, sem a földszintre felvezetőm, feltételezhetően fém cselédlépcsőt nem állították helyre. Földszintje minden tekintetben – elrendezését, anyagválasztását – egy modern lakás, ami az udvar irányában egy irigylésre méltó terasszal gazdagodott.
Azaz úgy jött létre egy a mai kor igényeit minden tekintetben kielégítő otthon, hogy egy lassan százéves, szolnoki ház is megmenekült, sőt a külső szemlélő számára, eredeti formájában újult meg. Akár példát is lehetne róla venni!
