(NYÁRI ISMÉTLÉS: Ez az írás 2018. március 20-án jelent meg először.)
Ebben a tavaszi télben idézzük meg azokat a nyarakat, amikor Szolnokon még legalább hat strand, na meg a tiszai potya közül lehetett válogatni, ha éppen fürdőzni támadt kedve az embernek. Emlékeimben úgy él, hogy a céges strandokat – a Vegyit, a Cukorgyárit és a Kőolajosat – elsősorban az ott dolgozók meg a gyerekeik látogatták, míg a MÁV strand a vonattal érkező vidékieké és a Pletykafalu környékén élőké volt. A Dami viszont kifejezetten a belvárosi, a szolnoki srácok terepének számított, a Tiszaligetet pedig a valódi turisták – akkoriban még működött a kemping és a motel, nem is beszélve a számtalan vállalati üdülőről – és a Tisza másik oldalán lakók használták. Gyerekkorom legtöbb emléke ez utóbbihoz köt.
És emlékeimben a Tiszaligeti strand – a strandfürdő szót soha életemben nem használtam – pontosan olyan, mint ezen az 1976-ban, a Szolnok megyei Víz- és csatornamű Vállalat által a Cartographia gondozásában kiadott reklámképeslapon.
Ha szerencsénk volt, akkor a strand bejáratához a 15-ös busszal érkeztünk, amire talán 1 forint 50 fillér, vagy 2 forint volt egy vonaljegy. Ha nem jött össze, akkor a fagyis embertől – lásd még Felszabadulási emlékmű, pontosabban Fáklyavivő – besétáltunk, ami kitűnő alkalom volt, hogy először a mai Garden helyén álló repülőnél tegyük a tiszteletünket. A hasán tátongó lyukon általában csak hazafelé másztunk be, mert reggel a mielőbbi csobbanás hajtott bennünket. Aminek persze ára volt: le kellett küzdenünk a sort a nyári bejáratnál, ami a hetvenes évek végén is pontosan olyan volt, mint ma.
Így visszagondolva, amíg a strandon a víz és nem a csajok voltak a lényeg, addig egyértelmű volt, hogy az ezen a térképes képeslapon is középen lévő „fürdőmedence” közelében verünk tanyát. Merthogy abban állt Szolnok egyetlen szigete – hol volt még a csúszda! -, amire felmenni, arról ugrálni, majd oldalról felkapaszkodni, pontosan mutatta, évről évre miként növünk. Lényegében középiskolás koromig a szigetes medence környéke jelentette a nyári strandolást. Azaz a folyamatos vízben levést.
Amit két dolog tudott megszakítani. A csónakázás a strandhoz tartozó tavon. Illetve az evés.
Az előbbi számomra csak addig volt érdekes, amíg kivártuk a sorunkat a kölcsönzőnél, és két böszme lapáttal beegyensúlyoztuk magunkat a hajóba, majd következhetett a veszekedés, hogy ki evezzen előbb. A csónakázás egy idő után egyrészt iszonyatosan fárasztó, másrészt rém unalmas volt, nem is beszélve a tó közepén tűző Napról. Mégis, mindig elmentünk megnézni a „csótó” partján lévő haditechnikai parkot, aztán a horgászokat a túloldalon, és ezzel ki is merítettük a lehetőségeket. Emlékeim szerint soha nem töltöttünk annyi időt a tavon, mint amennyi fizettünk, inkább húztunk vissza a szigetes medencébe.
Majd eljött az idő, és indultunk sorba állni üdítőért meg lángosért. A bejárat közelében lévő, leülős étterem nekem valahogy kimaradt. Mint az öltözőkabinok is, amiket sokáig csak kívülről néztünk meg, hiszen egy törölköző vagy a medencék melletti fém bodega is kitűnően megfelelt a céljainknak. Szóval, mindig eljött a pillanat, amikor elindultunk a – ma már tudom – Tisza büfé felé, hogy üdítőt vegyünk. Aztán meg átálltunk az ezen a térképen diszkréten jelölt lángososhoz, akinek a faháza lényegében már a kerítésen túl állt, ám az ablakai a strandra nyíltak. Többször leírtam már, hogy olyan vékony, középen ropogós és mégis finom lángost, azóta se ettem.
A három részre osztott körmedencébe két esetben ültünk be. Ha valamiért rossz időt fogtunk ki, és egy kicsit melegedni akartunk. Vagy, ha szülőkkel érkeztünk, akik akkoriban érthetetlen módon, abban az unalomban szerették tölteni az idejüket. Ott, ahol se úszkálni, se labdázni, se hülyéskedni nem lehetett, mert a medence közepén ülő úszómesterek azonnal ránk sípoltak. Az úszómedencéhez is sokáig csak el-elnéztünk. Mert az a nagyobbak terepe volt, akik közül a legjobb fejek a hátsó részen produkálták magukat a parton napozó csajoknak. Akik aztán évről évre cserélődtek.
A hetvenes évek végén ott napozó csajoknak ma már az unokái járnak a Tiszaligeti strandra. Ahol ma még állnak a régi öltözők, a nyári bejárat, a medencék is megvannak, de nincs már Tisza büfé és kerítésen túli lángosos. Aztán lehet, hogy néhány év múlva már az egész nem is fog hasonlítani arra, amilyennek a hatvanas években megálmodták, bő évtizeddel később ezen a képeslapon megmutatták, és amilyennek sokunk emlékében örökre megmarad.
