Bauer István gyűjteményében nemcsak kisnyomtatványok és fotók találhatóak, de ma már ritka és ezért számomra rendkívül érdekes kiadványok is. Például a második világháború előtt született iskolai értesítők, amik akkoriban nem számítottak kivételes dolognak. Minden intézmény adott ugyanis arra, hogy munkájáról beszámoljon. Feltételezhetően nemcsak a diákoknak és a szülőknek, hanem az iskolák fenntartóinak és a város nagyközönségének is. Szerencsénkre. Merthogy ezek az értesítők valódi helytörténeti kincsesbányák, olyan információk bukkannak fel bennük – a kortársak szemével -, amik nyolc-kilenc évtized távlatából máshonnan szinte kideríthetetlenek lennének.
A Szolnoki Magyar Királyi Állami Bánffy Katalin Leánygimnázium IX. értesítőjéből például egyértelműen kiderül nemcsak az, hogy az intézmény működésére 1930. június 8-án adott engedélyt a Klebelsberg Kunó vezette oktatási tárca, de az is, hogy a líceum első két tanévét még a nagytemplom tövében lévő polgári leányiskolában töltötte. Sőt, az intézménynek négy és fél tanéven keresztül saját igazgatója sem volt, merthogy ezt a feladatot megbízottként Wollek Géza, a Verseghy Ferenc Fiúgimnázium igazgatója látta el. És természetesen a pedagógusok többsége is a fiúktól segített be a lányoknak.
Számomra azonban ennél is érdekesebb az a reménytelen küzdelem, amit az 1935-ben leánygimnáziummá alakított intézmény első évtizedében az „otthonáért” vívott. Merthogy az 1932-1933-as tanévet az iskola már a mai helyén, a „régi posta” épületében kezdhette meg, amit a város ideiglenesen bocsájtott a rendelkezésükre. (Ebből a dátumból tudható, hogy a Baross úton lévő mai nagyposta épülete 1932-re készült el.) Az átmenetiséget talán az is bizonyítja, hogy a már akkor sem fiatal sarki házban – Obermeyer Lajos 1856-ban éptette – a líceumi évfolyamok mellett lakások is voltak, sőt óvoda, zeneiskola és fúvószenekar is működött benne. Akikkel a mából nézve sem lehetett könnyű az együttműködés. Ugyanakkor azt is tegyük hozzá – ugyancsak a mából nézve -, hogy az értesítő erre vonatkozó, elejtett mondataiból így azonnal azt is tudjuk, hogy Szolnokon 1932-ben ilyen intézmények is működtek.
A líceumból egy törvénymódosításnak köszönhetően 1935-ben lett állami leánygimnázium – a líceumi évfolyamok felmenő rendszerben futottak ki -, és ekkor vehette fel Bánffy Katalin nevét is, akiről a IX. Értesítő első írása is szólt. És ugyancsak 1935-ben lett önálló igazgatója az intézménynek, a Budapestről Szolnokra helyezett Dr. Kurucz György személyében, aki azonban azzal a feltétellel vállalta a kinevezést, ha a város végre az egész épületet átadja a leánygimnáziumnak. Ez meg is történt, igaz, amolyan tessék-lássék módon, mert még az 1939-ben megjelent értesítő is felpanaszolja, hogy 1935 őszén alig tudtak valamit használni az új helyiségekből, mert olyan lassan ment azok kiürítése.
Az iskolavezetés, a Debreceni Tankerület és a város mindent megtett azért, hogy az akkor már 80 éves lakóházat alkalmassá tegyék a gimnázium befogadására. Papíron. A város ugyanis csak vállalta, hogy 1936-38 között korszerűsíti az épületet, amiben így szaktantermek, szertárak, megfelelő mosdók, nagyobb igazgatói és újabb altiszti lakás kap helyet, sőt megfelelő tornaterem is épül. A tornaterem építése egyébként nekem már azt mutatja, hogy a harmincas évek második felére feladták az „ideiglenes” jelleget, és hosszabb távra próbáltak berendezkedni a Szabadság tér 6. számú épületben. Annak ellenére, hogy a város ígéreteiből szinte semmi sem valósult meg. Pontosabban csak a tornaterem készült el 1939-re, igaz öltözőt és mosdót nem építettek hozzá, azaz lényegében használhatatlan volt. Így kerülhetett be az 1938-39-es gimnáziumi értesítő kiadványba az a félmondat, ami arra utalt, hogy az iskola első érettségiző osztályát anélkül kellett elengedniük, hogy azok valaha is tornászhattak volna tornateremben.
A kiadvány az épület sanyarú sorsa mellett felsorolja a tanárikar tagjait – 15 tanár, 5 hitoktató, 1 iskolaorvos és 3 altiszt gondoskodott a 307 tanulóról -, az oktatott tárgyakat, a használt tankönyveket, a tanulók eredményeit, a „szabadidős tevékenységeket” és egyéb statisztikáit. De ezeknél érdekesebbek a pedagógusok által írt hosszabb-rövidebb tanulmányok. Például a tanulók magaviseletéről, amit nagyjából úgy lehetne összefoglalni, hogy a mai diákok dédnagymamái sem voltak illedelmesebbek és tisztelettudóbbak, egy négy oldalas cikk sorolja a problémákat. Nem kevésbé érdekes az 1938-39-es tanév eseményeiről szóló beszámoló, hiszen akkor került vissza Magyarországhoz a Felvidék és a Kárpátalja egy része. A kormányzó bevonulását rádión hallgatták a diákok, akik úgy feldíszítették az épületet, hogy annak napokig csodájára jártak a szolnokiak.
Az utolsó béketanévről szólt ez a kiadvány, és hogy a háború és béke között milyen vékony a mezsgye jól mutatja, hogy az 1939-1940-es tanév előkészítéséről is hosszan írnak a Varga József Gorove út 6. szám alatti – a mai Technika háza melletti földszintes épületek egyikében – nyomdájába készült füzetecskében. Ebben pedig az a legérdekesebb, hogy az új tanévtől internátus, azaz kollégium indítását tervezte a leánygimnázium. Csak azt nem írták le sehol, hogy ez vajon hol kaphatott helyet a városban. És mivel volt több, mint az addig létező intézmény.
