Szolnokon a második világháború harci cselekményei nagyjából öt hónapig tartottak, de ez és az üldöztetések elegendőek voltak ahhoz, hogy az 1939-ben nagyjából negyvenezres városban 1944 végére körülbelül négyezren maradjanak. Szolnokon tehát nagyjából fél évvel előbb ért véget a fegyverropogás, mint Magyarország legtávolabbi pontjain és Európában, de ezt úgy is olvashatjuk, hogy itt hat hónappal tovább tartott a szovjet megszállás, ennyivel több idő volt a „szocializmus alapjainak a lerakására”.

A magam részérül – elsősorban építészeti szempontból – a szocialista Szolnok születésének időszakát 1944 és 1959 közötti másfél évtizedre tenném. És jelképesen a korábbi Tisza István, ma Hősök terén álló Első világháborús emlékmű áthelyezésének ismeretlen időpontjától – valamikor 1944 végén vagy 1945 elején történhetett – a Kossuth téri 68-as gyalogezred obeliszkjének 1959. május 15-ei áthelyezése közé tenném. Az első időpont egyértelműen jelzi, hogy új rendszer kiépítése kezdődött a városban. A második pedig épp annyira zárása annak a 15 évnek, mint nyitánya az azt követő harmincnak, amikor a város átépített főterét már a Munkásmozgalmi emlékmű határozza meg.

A háború utáni első évek természetesen leginkább csak az újjáépítésről és a tervezésről szóltak. Kiderült például – miként erre Csönge Attila is rámutatott -, hogy a város még első világháború előtt körvonalazni kezdett fejlesztési tervét nem dobják ki, így a Zagyván túli területeket a déli iparterületekkel összekötő tengely, a későbbi Ságvári körút meg fog épülni. Sőt a Scheftsik-telepen túl kezdődhet meg az első lakótelep-szerű fejlesztés. Ugyancsak nem került le a napirendről a várostól délre eső területek iparosítása, aminek köszönhetően majd ezen a részen, akkor még jóval a város beépített területén túl kezdték el fejleszteni a Tiszamenti Vegyiműveket. (A mellékelt kép a „vegyi lakótelep” egy részletét mutatja.)

Az újjáépítéshez tartozott a korábban elkezdett beruházások befejezése is. Így 1948-ben – évtizedes vajúdás után – átadták az eredetileg Felsőkereskedelmi iskolának szánt, bauhaus stíluselemeket magán hordozó Közgazdasági Technikum épületét a Baross úton. Ugyancsak a háború utáni években fejezték be a Cukorgyári Nyugdíjpénztár bérházát, amit ma is a Hatvanas épületeként emlegetünk, miként a Lengyel légió utcában lévő art deco lakóházat is. Ha pedig nagy újjáépítést szeretnénk ebből a korból említeni, akkor a ma már nem létező Tüdőkórházat kell citálnunk, amit az 1941-ben átadott honvédkórház romjain 1948. július 31-ére „építettek” fel.

Az első lakásépítések a negyvenes évek végén ugyan elkezdődtek a Zagyván túli városrészben, ám ez „nagyobb” léptékűvé csak az ötvenes évek közepétől, a későbbi Ságvári körúton, a mai piac és a Várkonyi tér közötti részen épült sztálinbarokk szalagházakkal vált. Egy-két helyen ugyan épültek a városban társasházak azt ötvenes évek vége előtt – például az evangélikus templom és a Kossuth út között vagy a Batthyány utcában -, ám hiába emelkedett a város lakossága gyors ütemben, elegendő lakást sem az első, sem a második hároméves terv, és az első ötéves terv idején sem sikerült átadni, ami komoly feszültséget és elképesztő megoldásokat eredményezett.

Presztízsberuházásnak tekinthető jóléti – vagy nem ipari – beruházásból nem sok volt ebben a 15 évben. Valószínűleg azért, mert az újjáépítés utáni erőltetett iparosítás idején ez nem volt prioritás, majd amikor már az lett, a forradalom és az azt követő átrendeződés miatt kevés idő volt az ilyesmire. Ugyanakkor máig meghatározó épületek születtek ekkor: a Kossuth téri irodaház, az SZTK, a Magyar Rádió egykori stúdiója és a néhai Ságvári Művelődési Ház. De nyugodtan ide sorolhatjuk a végül meg nem valósult álmok közé bekerülő, sztálinbarokk stílusban megálmodott, új szolnoki állomás egyetlen megépült tömbjét, a Czigler-féle irodaházat is, vagy éppen a későbbi szovjet katonai kórházat, ami a Tüdőkórház parkja mellett eredetileg a Magyar Néphadsereg kórháznak épült, majd 1956-ban néhány hétig városi kórházként funkcionált.

A korszakot a nagy, végül meg nem valósult álmok is jellemzik, amelyek közül csak az egyik volt a Cziegler Endre tervezte, soha fel nem épített pályaudvar. A szolnoki villamos építésének ismételt napirendre vétele – Szikszai Mihály utal rá – vagy a Sebők Balázsnál olvasható, a vasútállomást és a déli iparterületeket összekötő trolibusz terve a mából nézve is jó ötlet lett volna. Utóbbit anno azzal indokolták, hogy Szolnok Miskolc után a második leggyorsabban iparosodó város volt az ötvenes évek elején. De nem lett semmi a tiszaligeti Campusból sem, amit talán nemcsak a pénzhiány, de a Közlekedési Műszaki Egyetem rövid szolnoki élete is indokolt. És, ha már meg nem valósult álmok: Cseh Géza tanulmányából tudjuk, hogy az ötvenes évek elején hol és miért nem lett Sztálin-szobor Szolnokon.

Ha kíváncsiak a részletekre, akkor szeretettel várok mindenkit az Élő blogSzolnok Anno március 10-ei előadására, ami már a Tisza mozi B teremében tartok 18 órától Szocialista város született címmel.