– Lánykérést ugyanúgy felesleges halogatni, mint hadüzenetet vagy visszavonulást. Olyan nincs, hogy tökéletes pillanat – tette a csésze fekete mellé bölcsességét a Hungária kávéház pincére. A megszeppent fiatalember nem mert ránézni, inkább az asztala melletti portálon keresztül a Kossuth tér felé hömpölygő embereket bámulta. Fülledt, nyári, piaci nap volt.

– Tapasztalatból mondom – igazított a pincér a tányéron, majd követte a fiatalember tekintetét. – Én halogattam, mint tábornokaim Königgratznél a visszavonulást, így mire hatvanhét elejére hazakeveredtünk, Jolán már másnak mondott igent. Igaz, én legalább most itt vagyok, és nem az obeliszk oldalára vésve.

A fiatalember csodálkozva nézett a feje tetején kopasz, körbe hófehér hajú pincérre.

– Ne rám nézzen a boci szemeivel, hanem Jolán unokájára, aki legalább kétszer olyan szép, mint az öreganyja volt. Pedig elhiheti, hogy szinte sorban álltak a kérők a Molnár utcai házuk előtt. Vagy Szapáry, ha maga már úgy ismeri. Akkor még a piac is Piac tér volt, nem Kossuth, és híre se volt ennek a tornyos Városházának. Meg szemben az obeliszkünknek sem.

Otthagyta a fiatalembert, aki zavartan megfordult, és a fogasról leemelte a Friss Újság aznapi számát. Lapozgatni kezdte.

– Ide figyeljen Gyula! – Lépett pár perccel később újra az asztalhoz a fehér köpenyes pincér. – Hónapok óta innen lesi, hogy a kis Jolánka mikor lép ki a kapujukon. Ha véletlenül egyedül van, maga fizetés nélkül utána rohan. De ha a mama, vagy pláne az öreg Jolán is vele tart, szint bemászik az asztal alá, hogy észre ne vegyék. Mire való ez?

A fiatalember fülei vörösek lettek. Még jobban belebújt a nádkeretre feszített újságba.

– Jönnek – sóhajtotta az öreg pincér, fejével az utca felé intve. A fiatalember riadtan előbb a pincérre nézett, majd a portálon át a Szapáry és a Gorove sarkán álló kétemeletes bank épülete felé.

– Tessék! Elől Jolán, aki még mindig szép, mellette a Makai lánya, mögöttük meg a maga szerelme. Ne tagadja Gyula! Szép az a lány, még ha a Makai unokája is. Nyugodtan kibújhat a tegnapi újság mögül, nem erre jönnek. Fusson utánuk! A Kossuth térre mennek a piacra, jól fog jönni az erős férfikéz, ha cipekedni kell. Csak mutatkozzon be, mielőtt kosarat kap! A kezébe.

Az öreg kuncogott, a fiatalember meg már olyan közel húzta az arcához a viseletes újságoldalakat, mint aki sok dioptriás szemüveggel se lát rendesen.

– Reménytelen eset. Bár, lehet, hogy magának van igaza. Végül is, mire ment volna Jolán, ha ennyi idősen, hatvanhat tavaszán meg merem kérni a kezét? Várhatott volna, hogy mikor keveredünk a Hatvannyolcasokkal Poroszországból Szolnokra, aztán előbb egy összevissza rángatott katona felesége lett volna, utána meg egy zsémbes pincéré. Ha közben nem vésnek a többiek mellé arra az átkozott oszlopra, és nem lesz idő előtt Makai helyett az én özvegyem. Mert vagy a szerelemben vagy a háborúban van szerencséje az embernek, a kettő együtt nem megy. Nekem a háborúban volt.

A fiatalember letette az újságot, kavargatni kezdte a feketéjét, és bánatosan figyelte a Gorove út járdáján, a tömegbe keveredő három nőt.

– Bár, ha Jolánka az én unokám lenne, és még élnék, nem engedném, hogy maga udvaroljon neki. A végén még elveszi. Szó se róla, polgárit végzett, érettségije is van, de ahelyett, hogy elment volna tanulni, beállt kereskedősegédnek. Karrier ez Gyula? Nézzen rám! Hatvanöt éves vagyok, és délelőttönként kisegítenem kell a Hungáriában, hogy ne haljak éhen. Egykori Hatvannyolcasként. Magából mi lesz? Még katona se volt. Bár, ha egy kis szerencséje van, nem is lesz.

Fényes tálcájával legyintett, és visszaballagott a pult mögé. Onnan figyelte a magányosan kínlódó fiatalembert, aki egy idő múlva apró után kezdett matatni egyszerű zakója zsebében.

– Gyula! Nyár eleje van – lépett újra a fiatalember asztalához az öreg pincér. – Ha most elég bátor, mire lehullanak a levelek, az esküvőn is túl lehet. Sőt jövő nyárra az öreg Jolán dédnagymama lesz. Higgye el, másik nap se lesz alkalmasabb lánykérésre, mint 1914. június 28-adika!