Azon a húsz évvel ezelőtti péntek reggelen éppen életet próbáltam lehelni Böske névre hallgató, makrancos kispolszkimba, amikor a szomszéd lány átszólta a kapun, hogy kár a gőzért, nem lehet átjutni a Tisza-hídon.

Átjutni az egyetlen hídon

Ne felejtsük el, két évtizeddel ezelőtt számunkra még nem létezett az internet, Magyarországon nem voltak kereskedelmi televíziók és rádiók, nemhogy mobil telefon, de még vonalas is alig akadt Szolnokon. Szóval egy ködös őszi reggelen a legmegbízhatóbb információforrás Szandaszőlősön a szomszéd volt. Dolgozni kellett mennem Szandáról az akkor még Tanácsköztársaság útjának nevezett, a vasúthoz közeli utcába. Az fel sem merült bennem, hogy valami fennakadás miatt kihagyjam a munkanapot, hiszen 1990-ben azért annak már örülni kellett, hogy van munkája az embernek.

Elővettem tehát alig használt bringámat, és nekivágtam. Ha jól emlékszem, akkor még nem volt kerékpárút a 442-es út melletti gáton. Jobban belegondolva, máshol se a városban. Sőt, a történelmi tényekhez az is hozzá tartozik, hogy még a Szent István-híd sem létezett.

A Kocsoroson és gáton törtem előre a városközpont felé. Igazán furcsa volt, hogy sokan kerékpároznak. Egyszerűen azért, mert akkoriban a kétkerekűzés még messze nem volt olyan népszerű, mint most. A repülőtéren dolgozó katonák voltak az elsők, akik tömegesen váltottak busz helyett drótszamárra, és tekertek ki a Széchenyiről Szandára.

Valahol a sportreptéri lejárónál derült ki, hogy a két keréken nemcsak gyorsabb, de egyáltalán haladni is lehet. 1990. október 26-án reggel fél nyolc körül ott volt a kocsisor vége. Az egyik. Mert a mai körforgalomnál, ahol akkoriban még egy életveszélyes háromszög elágazás volt, jól látszott, hogy Szajol felé és kígyózik a sor.

Szabadság téri helyzet

Itt volt ez első nagyobb csoportosulás, itt már jól látszott, hogy autók állják el az utat. A harmadik szomszédban lakó taxis ismerősöm is itt dekkolt modern Volgájával, amiben egy állandóan megpusztuló Mercedes motor dobogott.

A Százlábú-híd – emlékeim szerint – üres volt, de a Szabadság téren már igazán nagy volt a sokadalom. A taxik itt is elállták az utat, így a megyeháza előtt román és orosz kamionok rostokoltak két sávban. Merthogy 1990-ben még a belvároson vezetett át a négyes út. Itt már bringával se lehetett közlekedni a bámészkodó emberek miatt. A legérdekesebbek a furkósbotot szorongató, kétes külsejű figurák, és a helyüket kereső, több csillagos rendőrök voltak.

Hogy pontosan mi is történik, az a munkahelyemen lett számomra világos. A Közgében ekkor ugyanis már teljes volt a „hadiállapot”. Egyrészt, mert a rengeteg, busszal bejáró gyerek nem érkezett meg becsöngetésre, másrészt, a nem kevés kollégista miatt aggódó szülők ostromolták az egyetlen telefonvonalat. Tanítás helyett leginkább azzal voltunk elfoglalva, hogy a nem szolnoki diákok hogyan hagyhatnák el a leggyorsabban a várost, másrészt a Jólét ABC fogyatkozó készleteiről mi se maradjunk le. Akkor és ott láttam életemben először – és remélem utoljára – kenyérért tülekedő embereket. Mert bizony kora délután már arról szóltak a hírek, hogy nincs megegyezés a taxisok és a kormány között, és ki tudja, meddig húzódhat még el a blokád.

Rés a blokádon

Persze, ez a blokád sem volt tökéletes. Erre a pénteki napra beszéltük meg egyik volt osztálytársammal, hogy bejön Kunhegyesről néhány mágneslemezen tárolt programért. Bár az ország lényegében leállt, Rózsa Pista a helyi TSZ Latviáján a megbeszélt időpontban megérkezett. Arra a felvetésemre, hogy a taxisblokád miatt áll az ország, csak röhögött, és elmesélte, hogy a gátakon és a dűlőutakon tökéletesen lehet közlekedni.

Az estét a tévére és a rádióra tapadva töltöttem. Akkor vált nyilvánvalóvá, hogy az előző nap bejelentett, körülbelül 65%-os benzináremelés verte ki a biztosítékot a taxisoknál, akik az ország minden csomópontját lezárták. Könnyen megtehették, hisz a hírközlésileg elmaradott országban ők CB-rádiókon tartották egymással a kapcsolatot. Másrészt, akkoriban mindenki magántaxis akart lenni, és állítólag Pesten több is volt belőlük, mint New Yorkban.

Szombatra annyit javult a helyzet, hogy nem volt munkanap. Én meg elővettem az akkor 26 éves Simsonomat, és azzal vágtam neki a városnak. Ahol, amolyan piknik hangulat fogadott. Mindenki várt, beszélgetett, ha tehette eszegetett. Az önmaguk fontosságában hívő taxisok CB-rádiókkal irányították a forgalmat, és hangos basszanázások közepette értekeztek arról, hogy a kórházból kiengedett újszülött az anyukájával együtt átengedhető-e a blokádon vagy sem.

Akkor nem gondoltam bele, hogy alig egy évvel a harmadik Magyar Köztársaság kikiáltása után, egy vértelen rendszerváltás közepén néhányan a tűzzel játszanak. Az szovjet katonák jó része még az országban állomásozott, a honvédség és a rendőrség vezetői alig egy éve még vörös csillaggal a sapkájukon elvtársozták egymást, a frissen megválasztott önkormányzatok meg éppen csak próbálták átvenni a települések irányítását a tanácselnököktől.

Aztán vasárnap délben felszállt a füst. Ha nem is teljesen szűntek meg az útakadályok, de egy sávon mindenütt megindulhatott a forgalom, így a megyeháza elől is elfüstölöghettek a kamionok. Este pedig megszületett a megállapodás – 65 forint helyett mondjuk 45 lett a benzin literje -, és másnap reggelre helyreállt a rend.

Én így emlékszem azokra a 20 évvel ezelőtti napokra. És Ön? Írja meg!