– Még az is lehet, hogy áldozat is van – tolta a Híd bisztró kontyos csaposnője felé a zöld tízforintost a tintakék ruhás melós. – Esküszöm, mintha valami felrobbant volna mögöttem, olyan hangja volt. Kicsinyke ember vagyok én, nem bátor, a háborúban megtanultam, hogy ha valami robban, nem bámészkodunk, hanem fedezéket keresünk. A bisztró volt a legközelebb, hát ide szaladtam be – és kezében egy korsó sörrel elindult az egyik asztal felé.

– Senki se tudja, hányan voltak a régi szerkezeten, amikor elkezdték leengedni az uszályra – lépett a bisztróba egy svájci sapkás alak, aki a mögötte érkező férfinak magyarázott. – Elszakadhatott az egyik tartókötél. Ezt a hülyeséget! Ki volt az a marha, aki kitalálta, hogy egybe emeljék le azt a hatalmas elemet? Hallottál már ilyet? Ilyen még a szovjetek se mernek, pedig azok állítólag lakóházakat is odébb húzgálnak, hogy elég szélesek legyenek a sugárutak. A francért nem lehetett feldarabolni?

– Majd most kiderül, mert ha esetleg emberáldozat is van, akkor felelős is lesz – jelentette ki hangosan a másik, miközben ismerősként intett a söntéspult felé, mire két felest és két előre csapolt sört tolt eléjük a csaposnő. – Ha valaki kinyiffant, akkor ne félj, majd megkérdezik, tessék mondani, ezt mégis hogyan gondolták! És utólag lehet ám magyarázkodni meg okoskodni, mert mi, magyarok mindig utólag vagyunk okosak. Na, isten, isten! – és már majdnem a szájához ért a gyöngyöző falú korsót, amikor megszólalt a Szabadság teret bámuló tintakék ruhás melós.

– Dehogy kérdezik!

– Ne mondd már! – Horkant fel a hangosabb, és letelepedett a magányosan söröző mellé. – Két vagy három éve a Bálvány utcában, a szövetkezeti házokon dolgoztunk, és már építés közben látszott, hogy szar lesz az mind, nem ház, de hiába beszélt az egyszerű munkás, a mérnök urak, meg a főnök elvtársak csak hajtottak bennünket a határidő miatt, meg hogy ők egyébként is mindent jobban tudnak, haladjunk, haladjunk, nem akar a vállalat kötbért fizetni. És mi lett a vége?

– Lett saját lakásunk, meg az uramnak gyomorfekélye – szólalt meg a söntés mögül a csaposnő. – Az ajtókeret kihajtott, olyan friss fából volt, a kályhafüst meg mindenhová ment csak a kéménybe nem. Azt hittük, ott boldogok leszünk, de minden nap csak idegesebbek lettünk.

– Erről van szó. Szarul lett tervezve, a minőségnél meg fontosabb volt a határidő. De nem is úszták meg az elvtársak – dőlt hátra önnön igazától elégedetten a hangosabb férfi.

– Nagy marha vagy! – Csapta az asztalra a kiürült korsót a tintakék ruhás. – Nehogy azt higgyed, hogy az igazi felelősöket vették elő! A fiatal, utolsó senki mérnököket rángatják. Aztán meg előveszik a melósokat.

– Egy frászt, ott nem halt meg senki – kacsintott fölényesen a hangosabb és nagyot kortyolt.

– Istenem! A hídnál meghalt valaki? – kapta szájához a kezét a csaposnő.

– Biztosra veheti! Ha valakit egy akkora fémszerkezet leránt a vízbe, vagy olyan magasról bezuhan a rengeteg vas közé a Tiszába, na, annak harangoztak.

– Nem baj – igazította meg tintakék nadrágja kantárját a melós. – Legalább azt a sok rátarti mérnököt majd jól pofán vágják. Isten nyugosztalja, aki esetleg meghalt, de értünk halt meg, és eljön az igazság pillanata. Hiába pofáztunk, hogy még ne engedjék. Még jó, hogy közben átjöttem erre az oldalra, most a többiek rághatják a körmüket szomjasan a túlparton. De, nem mondom, rám is frászt hozott az a nagy robaj. Még egy korsót aranyom!

– Nagy a futkorászás! Mindenki a Tiszát lesi, hogy nem bukkan-e fel a vízben az a szerencsétlen! Megjöttek a tűzoltók meg a rendőrök is! Áll is minden rendesen! – Tódultak a Híd bisztróba az egymás szavába vágó munkások, akik nemcsak abban értettek egyet, hogy a nagy ijedségre inni kell valamit, de abban is, hogy aznap már nem nagyon lesz munka az új Tisza-híd körül. A magas kontyos csaposnő azt számolgatta, vajon kihúzza-e a két hordó, ha mindenki otthagyja a hidat, de aztán nem volt ideje ezen mélázni, mert újabb rendeléseket adtak le az újonnan érkező, egyre hangosabb férfiak.